A Handke-ügy

Peter Handke osztrák író a Jugoszlávia ellen vívott háború kevés ellenfelei egyike volt, mégpedig nagyon éles bírálattal illette a NATO bombázását, egyebek közt „össztűzcsapásnak“ (Vollrohrüberfall) bélyegezte. Emiatt sok támadás érte, elsősorban a német nyelvű területen, de másutt is. Sokan voltak, akik egyszerűen bolondnak nevezték.

De nem így van, helyén van az esze.

1. A szerbek védőszentje?

Handke már 1991-ben Szlovénia függetlenségi törekvései ellen foglalt állást a német sajtóban, mint „csupa önzés szülte államalapítás“ ellen. Úgy látszik, ő már akkor sejtette, hogy ennek nem lesz jó vége. A boszniai háború idején föltűnt neki, hogy az európai nyilvánosság egyre jobban a „szerbeket“ tette felelőssé a délszláv háborúkért. Leírja, milyen fajta cikkek jelentek meg francia újságokban Kusturica „Underground“ című filmje ellen. Mivel a film tartalma nem felelt meg számos szerbellenes franciai értelmiséginek, kerek perec elítélték, takolmánynak nevezték, sőt akadt olyan is, aki egyszerűen szerette volna betiltani a filmet Franciaországon, azzal érvelve, hogy ez a zárlat idején Jugoszlávia területén forgatott film állítólag megszegte a nemzetközi jogot.

Ez az olcsó uszítás, amely tudomásul sem veszi a nemzetközi tényezőket, a nagyhatalmak beavatkozását és egyéb okokat, valamint a hatalom lévők, illetve oda törekvők és az általuk irányított alattvalók közötti esetleges ellentéteket, keltette Handke gyanúját. Útra kelt, hogy megszemlélje az „agresszorok“ országát, és hírt adjon róla. Azóta azon fáradozik, hogy bemutassa a szerbek helyzetét és nézeteit egy olyan Európában, amely erről nem akar sokat tudni. A kérdésre, hogy „szerbnek, sőt nagyszerbnek“ tekinti magát, Handke úgy válaszolt: „Nekem a szerbellenesség ... olyan szidalommá (csúnya szóvá?) lett, mint az antiszemitizmus. ... “„Aki nem kifejezetten szerbellenes nézeteket vall, máris szerbbarátként gyalázandó. ... »Szerbbarát« nekem manapság megtisztelő cím.“

Ez a kollektív felelősségre vonás a németek esetében 1945 után egy háború következménye volt. Jugoszlávia esetében a háborút megelőzte. Készítette neki a talajt. Az „etnikai tisztogatások“ pedig, amelyeket a szerbek (és más háborús felek is) végrehajtottak a jugoszláv háborúk folyamán, ugyanazon a kollektív felelősségre vonáson alapulnak, mint a szerbellenesség. A fegyveres csapatok azért előzik vagy megölik az embereket, mert feltételezik, hogy nemzetiségük alapján egyetértenek mindenkori vezetésükkel.

Tehát a szerbek önkéntes bírói elméleti szintén egy húron pendülnek a tőlük elítéltekkel.
Sokan azzal vádolják Handkét, hogy a szerb nép melletti állásfoglalása szintén primitív és egyoldalú álláspont, hogy vakságot tanúsít szerbek művelte gonosztettek iránt, és hogy ez az azonosulása a szerbekkel végül is csak a saját szereplését célozza. Senki nem háborodott föl hasonlóképpen, vagy nevezte aljas fogásnak, az emberek érzelmeivel való játéknak, mikor Madeleine Albright, akkor még az USA ENSZ-követeként, 1995 Szarajevóban kijelentette: „Ja sam sarajevska – Én szarajevói vagyok“. Akkor a firkászok és hasonló felelősségteljes személyek szimata azt érzékeltette velük, hogy itt igen derék szándék jut kifejezésre, a fölényes és azért bírálat fölötti hatalomé.

Handke esetében viszont egy íróról, azaz olyan koncessziós udvari bolondról van szó, aki mindenféle szólásszabadságot élvez, ha csak a maga területén marad, tehát az irodalom, az Énnel való elfoglaltság világáról nyilatkozik. Ha viszont a politika mezejére lép, akkor világossá kell tenni mindenkinek, hogy itt valaki túllépte a neki szabott játékterét, hogy gondolatai alaptalanok, sőt veszélyesek, egyszóval tilosak, és hogy vissza kell szorítani a kellő helyére, méretére.

Ha Albright asszony tehát bejelenti az első világhatalom beavatkozási szándékát a jugoszláv testvérháborúba, akkor ez a „positiv rasszizmus“ tapsra bírja a közönséget. Ha egy tehetetlen magánszemély, aki semmilyen politikai háttérrel sem bír, szintén lelkileg azonosul, méghozzá az éppen ellenségnek nyilvánított országrésszel/népséggel, akkor ugyanaz a közönség elfordul tőle.
Érthető tehát, hogy Handke néha kiönti az igazságos dühét a nyilvánosság ügynökeire; az újságírókat, tudósítókat, tévéalkalmazottakat gúnnyal és bírálattal illeti: tudja, hogy kétféle mércével mérnek.

2. A bűn kérdése és a hágai bíróság

A közvélemény szerint a szerbek a tettesek, a mindenkori ellenségeik az áldozatok. Handke ezt a ferde szemléletet is szóvá tette, figyelmeztetve, hogy több száz szerb menekült él Jugoszláviában, nohát és most háborút is vívnak az ország ellen. Ha a szerbek saját kellemetlen helyzetüket emlegetik, a közvélemény szerint ez nem veendő komolyan: „A szerbeknek tulajdonítják ... az üldözési mániát, a szerb áldozati megszállottságnak nevezik. De a valóság az, hogy most bombázzák őket, nemde?“

Leírja élményét a bombázás alatt lévő Jugoszláviában, amikor egy kétségbésett orvosnő azt kérdezte tőle, „hát mit akar a világ a jugoszláv néppel? Tényleg olyan bűnösök vagyunk-e, hogy meg akarnak semmisíteni minket?“ Handkét ez emlékeztette Kafka egyik könyvében leírt folyamatra, amiben egy mit sem sejtő ember a per folyamán egyre jobban bűnösnek érzi magát, noha semmilyen bűntettet nem követett el. „Csak hogy most ezt az egyes vádlottat egész nép váltja föl.“

Hogy a bűn kérdése nem csak Handke gondolkodásában foglal el olyan központi helyet a balkáni fejleményekkel kapcsolatban, a jugoszlávai polgárháborúk sajátosságával függ össze.
Az EU elismerési politika, később az USA beavatkozása a jugoszláv polgárháborút nemzetközi üggyé tette. Nem központi hatalom és szakadár tartományok országon belüli összeveszése maradt, hanem országok közötti konfliktussá nyilvánították. Ezen hatalmak kezdeményezésére jött létre a hágai ENSZ-bíróság is, a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekmények számára.

A „háborús bűncselekmény“ fogalma magában figyelemre méltó. Aki ilyet nyomoz és elítél, nem az emberölést akarja megszüntetni, mert akkor magát a háborút kellene megtiltani, a hadseregeket föloszlatni, a fegyvereket megsemmisíteni és minden országot kizárni a „nemzetközi államtársaságból“, amely még mindig tart katonaságot és gyárt fegyvereket. A „háborús bűncselekmény“ megbüntetése viszont azt jelenti, hogy engedélyezett és tilos gyilkosság között tesznek különbséget és ily módon előírják az érintett feleknek, kinek szabad háborúzni, és kinek nem.

Ilyen törvényszéket történelmileg csak győztesek rendezhetnek legyőzöttek fölött. Ez arra utal, kik a jugoszláv háborúk vesztesei: a volt Jugoszlávia lakói, és kié a győzelem: a NATO–ban tömörült nagyhatalmaké. Továbbá a hágai bíróság eszköz és fegyver a térség politikusaival szemben: ameddig akad ellenállás a NATO korlátlan hatalmával szemben, addig lesznek felderítendő háborús bűncselekmények is, és nem szünetel a hágai bíróság.

Handkét a bűn kérdése nagyon foglalkoztatja, „Az utazás a bödöncsónakban“ című legutóbbi színdarabja főtémája. Arra a következtetésre jutott, hogy a jugoszláviai felekre nézve nem dönthető el, van-e bűnös ember, vagy nem. Ha akad bűnös, akkor a NATO–nál keresendő.

3. A jog és a jogtalanság

Ha valamit lehetne fölróni Handkének, akkor azt, hogy ő a jog és jogtalanság, bűn és bűnhődés szűk gondolati kényszerzubbonyát nem tudja vagy nem akarja levetni, például ilyen kijelentéssel, hogy: „Hol fogják azt a nürnbergi bíróságot életre hívni, ami a fölött fog ítélkezni, amit ezek a szörnyű alakok, politikusok és újságírók, ujjat húzva rendeztek?“ (A NATO-háborút célozza.) A bíróság gondolata tehát nem idegen tőle, csak a meglévő ítélkező hatóságokat nem tekinti jogosultnak, és egy elképzelt, a hatalom fölötti és tőle mentes igazságosságot képzel el. Ez viszont csupa ábránd, hiszen hatalom, éspedig az érintett feleket messzire felülmúló hatalom nélkül nincs bíráskodás, nincs ítélet, és nincs büntetés.

Effajta jogidealizmussal Handke végül is az erkölcs fogalmával érvel, noha a jugoszláv háborúval kapcsolatban azt is mondta: „Az erkölcs szó nekem az önkény egy szinonimája lett.“ A következő mondata már úgy hangzott: „A jognak jognak kell maradnia. A jog az önkény ellentéte.“ Milyen jogról van szó? A tőle elképzelt, esetleg valamilyen nemzetközi dokumentumokban rögzített szabályokról. De ezek már a múltéi, mert a NATO ellenállhatalan erőszakával új tényeket és jogot teremtett, a nemzetközi jog új korszakát beharangozva. Ezzel szemben a Handke-fajta tiltakozás, amely a maga igazságérzetével nekimegy a tényleges hatalmi viszonyoknak, semmi más, mint halvány, fakó sikoltás, mert az erőszak saját teremtményével, a joggal érvel ennek alapja ellen.

4. A NATO-haború ellenfele

Handke nem fogadja el a Jugoszlávia ellen indított háború indoklásait. Nem hisz a világ legerősebb katonai szervezete nemes érzéseiben, humanista segítségkészségében, hanem neki a háború hatalom kérdése, semmi más. A nyugati országok gyengíteni, tönkretenni akarták Jugoszláviát, azért támogatták az albánokat.

Nem Milošević személye szerint felelőssé teendő a fejleményeknek: „Nem segít Milošević demonizálása. Egy másik szerb elnök Jugoszlávia érdekében mit tehetett volna másképpen, mint Milošević?“ Összehasonlította a szeparatizmussal szokásos elbánást a NATO-tagországokban azzal, amit Jugoszláviának akartak megtiltani: „Látni szeretném, mi történne Franciaországban, ha korzikai nacionalista agyonlőne egy fiatal francia rendőrt. De Koszovóban biztos ismét csak egy kövér és iszákos szerb rendőrnek kellett fűbe harapnia.“

Handke említette, hogy a NATO háborúzni akart Jugoszlávia ellen és a rambouilleti tárgyalásokat nem a megbékélés céljából rendezte: „Rambouilletben mind a két fél elfogadta a meglehetősen tág értelemben vett autonómiát Koszovónak. De a függeléket, ami ennek az autonómiának végrehajtását szabályozta, egyetlen szerb tárgyalófél vagy hatalmon lévő politikus nem írhatta alá.“

Az alá nem írás, a szerbek a rambouilleti diktátum el nem fogadása miatt a NATO kezdte bombázni Jugoszláviát, nem a később Koszovóban következett megtorlások miatt. Ezt mindenki tudhatja, aki érdeklődik az ügy iránt. Miért kelt olyan felháborodást, ha Handke ki is mondja? Talán azért, mert ez a tudás megsérti az egész indoklást olyanoknál, akik mindenképpen az emberiségért vívott harcként akarják fölfogni ezt az egyenlőtlen mérkőzést?

5. Handke támadói

Handke álláspontja érdemelte volna, hogy a vele egyet nem értő értelmiségiek szálljanak vitába vele. Ez azonban nem történt meg. A vitához az kell, hogy a szembeforduló felek komolyan veszik egymást, és érvekkel fáradozzanak a másik meggyőzésében, illetve legalább mutassák meg nézetei hiányosságát. Handke ellenfelei csak azon munkálkodtak, hogy lehordják őt különféle módszerekkel: Próbálták bebizonyítani, hogy személyében, lelki állapotában van alapvető baj, sőt betegség, ami ilyen rendhagyó és a felelősségteljes humanista egyetértést fenyegető fellépést szül. Íly módon a Handke körüli nyilvános „eszmecsere“ szomorú erkölcsképet nyújt a nyugat-európai szellemi viszonyokról.

Salman Rushdie, aki nem csak a fatvák megszenvedésében, hanem láthatóan ennek kiosztásában is jártás, az „év ostobája“ címével akarta megajándékozni. Több német író és egyéb közismert személység lélektani kezelést ajánlott neki. Egy volt neje bukkant föl és kezdte a rég elmúlt szennyest kiteregetni, állítólag azzal a nemes szándékkal, hogy mutassa, Handke erőszakos ember, azért nem lehet pacifista. (Handke soha nem állította magáról, hogy ő pacifista.) Mindezek a támadók nyilvánosságot kaptak, és még egészen jelentéktelen alakok is szóhoz tudtak jutni a sajtóban, ha hajlandóságot mutattak arra, hogy valamilyen piszkot öntsenek egy olyan emberre, aki különben a háború utáni német nyelvű irodalom egyik legelismertebb képviselője.

Olyanok is akadtak, akik Handke életrajzából vett adatokkal igyekezték bebizonyítani, hogy ő lelkes provokátor, hogy az egész csak egy póz tőle, és nincs komoly szándék nyilatkozataiban.
De ez éppen Handke előnye, hogy olyan „provokátor“: nem irtózik konfliktusoktól, tud magának nyilvánosságot teremteni, nem lehet őt elhallgattatni. Félénkebb ember odáig nem is jut el, hogy akkora ellenséges környezetben száll síkra meggyőződéseiért.

E keresztes hadjárat tetőpontja számomra egy grazi könyvkiadónak a „Der Standard“ egy hétvégi kiadásában megjelent cikke volt. Ez a nullásértékű gondolkodó attól sem riadt vissza, hogy Handke szerény szármázását hozza szóba, sok művészeti, irodalmi, kifinomult ízlésű (hiszen tényleg ért hozzá!) szakértelemmel kifejtve: aki a karintiai zsellérsorból került ki, mindig alacsony emberfajta tagja marad. Nem csak az a baj vele, hogy ezért nem is lehet jó író, hanem időnként is kitör belőle a rég beidegzett kenyérféltés, és vakul kezd csapkodni elképzelt ellenségei ellen. Ha fordítva cselekszik, azaz ha viszont látszólag valamit vagy valakit pártol, akkor csak élősködik rajta.

Peter Handke gondolkodásának bemutatásához a következő forrásokat használtam:
A NEWS osztrák folyóirat 19/99-es számában, a Süddeutsche Zeitung 110/99es számában megjelent interjúkat, valamint az 1996–ban megjelent „Téli utazás a Duna, Száva, Morava és Drina folyókhoz, vagyis Igazságosságot Szerbiának“ című könyvét.

1999-ben a KRITIKA nevű folyóiratnak ajánlottam ezt a cikket és a szerkesztője lelkesen fogadta. Indoklás nélkül nem tette közzé.

vissza a magyar publikációk oldalához

vissza a bevezető oldalhoz