ITT ÉLNED – HALNOD KELL
A Nemzet és ügyei

I. A „nemzet“, mint olyan, semmire sem kötelez, de mindenféle kötelesség levonható belőle
Az a fogalom, hogy „társadalom“, ma már nem korszerű. Ez a megjelölés, amely egyaránt egyesíti a „társadalmi rétegek“ egymás elleni és egymásért való cselekvéseit, az uralmat és a versenyt, a munkát és a nyomort, túlzottan emlékeztet az elcsépelt szocialista frázisokra, egyoldalúan hangsúlyozza a sima működés eszményét, és az egyes érdekcsoportok közérdekkel szembeni számító viszonyával kalkulál.
És végül: Fel lehet szólítani az embereket arra, hogy szeressék a „társadalmat“? Hát nem!
Az „államnak“ sincs túl jó híre. Gyakran hallhatjuk, hogy eddig az állam gyámkodott a polgárok fölött, most ennek véget kell vetni és a magánkezdeményezést kell elősegíteni. Ezzel az új kormány persze nem akarja megszüntetni az államot és intézményeit. De az állam mégis gyanús fogalom lett, amely a „bürokrácia“, az „apparátus“ és sok más bonyolult, kellemetlen előírás szinonimájává vált. Az „állam“ mindig hivatalnokokra, nyomtatványokra és ellenőrző hatóságokra, azaz olyan dolgokra emlékeztet, amelyeknek engedelmeskedik az ember, de nem nagy örömmel.

Manapság a politikusok többet követelnek és többet is kínálnak, mint egy sokrétű „társadalmat“, vagy egy szocialista hazát, ahol otthon érezhetik magukat az emberek. A címerek és zászlók, a „magyarság“ fontosságának állandó említése, valamint a „nagy múlt“ felidézése azt célozzák, hogy a nemzet mély élménnyé váljék. A polgárok közhatalom diktálta körülményei, a célok, amelyeket a különböző osztályok tagjai anyagi feltételeik szerint követnek, valamint az erre engedélyezett módszerek és eszközök így nem kapnak új tartalmat. Hogyan is kapnák? A közönséges állampolgár mindennapi életét úgyis teljesen betölti a pénzkeresés szüksége és a törvény szabta kényszer, hogy pénzével és saját személyével az állam rendelkezésére álljon. Akár szó van a „nemzetről“, akár nincs: amíg az emberek többé-kevésbé betartják a törvényeket, dolgoznak a gazdaság javáért, adót fizetnek és letöltik a katonai szolgálatot, addig az államhatalomnak mindene megvan, amit csak akar: az eszközei és a szabadsága arra, hogy „történelmet írjon“. A feladatok, amelyeket egy kormány kitűz maga és társadalma elé, amikor beleavatkozik a többi állam ügyeibe, nem változnak meg, ha ez a kormány hivatalosan ünnepli a nemzeti sikereket. Hiszen a tőkés államok versenye nem olimpiai aranyérmekért folyik, hanem üzletekért, azért, hogy a tőkés vagyon jövendő vagy már létező forrásait hozzáférhetővé tegye. S hogy, ha ezek a források idegen uralom alatt vannak, politikai úton biztosítsák az üzlet létrejöttének feltételeit. Az ünnepélyes dicsekvés elég kínos akkor, ha pótolnia kell az ilyen területen elért eredményeket, vagy akkor, ha túlhaladja azokat.
A hazai vállalkozók érdekei és a szuverén hatalom rendteremtő és zsaroló tevékenysége még kevés a kormánynak a nyilvános politizáláshoz – állami intézkedések, legyenek azok nemzetköziek vagy hazaiak, nem képzelhetők el anélkül, hogy valaki ne utalna rá: a politika semmi más, mint a nemzet jogának tett szolgálat és ezzel nemesíti tényleges céljait.

II. A jogcím és a hivatkozás módszere
Ez a „nemzet“ nevezetű jogcím nem a köznapi erkölcs körébe tartozik, noha annak minden kétélűségét tartalmazza. Az államhatalom öndicsérete, amelyben magát az Igaz, a Jó és a Szép képviselőjeként, valamint a béke teremtőjeként, a jogfosztottak védelmezőjeként és a művészet mecénásaként állítja be, magától értetődik (érthető?). De ugyanúgy magától értetődik, hogy ezek a megtisztelő címek nem tekintendők normáknak a hatalom számára, amikor az utóbbi előremozdítja a nemzet dolgait. Az „engedély az emberölésre“ nem a kémvilág különlegessége, hanem a nemzet érvényes joga, mivel a nemzet az erkölcs fölött áll, amelyet megkövetel, amellyel díszíti magát, de aminek egyáltalán nem szabad magát alárendelnie. Ez a „magasrendű jog“ nem csak azt az igazságot tartalmazza, hogy a jog kategóriája; a „szabad“ és „nem szabad“ fogalma, a tilalom és a kötelesség nem fejez ki semmi mást, mint a szuverén hatalom egyetemes igényét polgárai akaratával szemben, tehát állami kényszeren alapul. (Különben nem más, mint ennek az igénynek az elismerése indokolja a lelkiismeretet a mennyei parancsolatokkal együtt.) Hanem éppen az államhatalom, mint legfelső hatóság, amely sajátos uralmi eszközként teremti a jogot, ebben az esetben a nemzetre mint kötelező megbízójára, a nemzeti ügyre mint jogára és kötelességére hivatkozik.

A érvényben levő kormány politikai céljain túlmenő tartalmat nem közölnek, ha a „nemzeti ügyről“ van szó. Egy kormánynak éppen abban van szuverénítása, hogy egyedül maga határozza meg saját „kötelességeit“, miáltal a nemzet pontosan azokat a célokat követi, amelyeket a politikusok rónak a népre. Ez a „magasrendű“ ügy, amire annál szívesebben hivatkoznak, minél nagyobbak a kívánságaik, csupán módszertani kategória. Magasabbrendű, tehát az államhatalom által befolyásolhatatlan kötelesség látszatát kelti és így parancs rangra emeli a politikai célokat anélkül, hogy az, aki rá hivatkozik, ezt erkölcsileg igazolná vagy hasznát bizonyítaná. Ennek a jogi kötelességnek pedig egyszerűen az állam létezése szolgál bizonyítékul. Ily módon a hatalmon levők korlátlan cselekvési szabadságot teremtenek maguknak, hiszen a politikai ügyek tárgyalását elválasztják azok indoklásától, amely így megtámadhatatlanná válik. Ez a „nemzeti ügy“ lényege, amivel minden politikai cselekedet elvilegmegkaphatja szentesítését.

III. A „nép“ – a politikusok kedvence
A „nép“ e magasztos jogcím szavatolójaként, a kormány eszmei megbízójaként, szerepel – azonban olyan összefüggésben, amely a valóságban soha nem fordul elő, mihelyt munkások, parasztok, nagy- és kiskereskedők, gyártulajdonosok, szelvényvagdosók és nyugdíjasok külön-külön saját érdekeiket követik. Az emberanyagot, amelyre az államhatalom épül, meglehetősen cinikusan mindannak az alanyává nyilvánítják, amit valójában vele művelnek az igazi urak. Így ez a „nép“ egyfajta álalannyá válik. S neki tulajdonítandók az egymást váltó törzsfőnökök sikerei és balsikerei és egyáltalán minden, ami „saját történeteként“ történik vele.
A lakosság, mint kollektív alany nagyon elvont fikció, amely nem veszi figyelembe, hogy melósnak és menedzsernek, bérlőnek és bérbeadónak még akkor sincs összeférő, s még kevésbé azonos története, ha közös fennhatóságnak engedelmeskednek, egyfajta pénzzel fizetnek és egyfajta halandzsában érintkeznek egymással. A nemzet hívei nem is tagadják azt, hogy a különféle „honfitársak“ nagyon ellentétes módon élvezik illetve fizetik meg tagságukat ebben a társadalomban. Ők csak különféle szolgálatként értelmezik, amelyet mindnyájan megtesznek a „közös ügyért“ – tehát a nemzetért. Ahol az uralkodó társadalmi érdekek és ezek gondnokai a polgárokat valamilyen formában felhasználják a hatalom igényei számára – ahogy egy korszerű államban ez gyakorlat –, ott e színjáték sikereit valamennyi állampolgár közös teljesítményének tulajdonítják és közös érdekének állítják be. Ennek bizonyítékául szolgál az, hogy e játékban mindenki részt vesz.
Így, a nemzeti közösség jegyében, egyszerűen nem tagadják az osztályellentéteket, hanem kibékítik őket: a történelmen átvonuló „nép egészével“ az azonosulás elsőbbségét élvezi a hatalom szabta létfeltételekkel szemben. Tehát: a politikai uralom az emberek egy részhalmazát teszi eszközévé és ezt a cselekedetet úgy értelmezi, mintha így egy kitalált kollektív alany élete fejeződne ki. Az uralmi viszonynak eme megfordítása már a mai rasszizmus teljes logikáját teszi ki, amely azon az elven alapul, hogy a személyek és az államok versenyének eredményeiben a személyes vagy nemzeti jelleg nyilvánul meg. Aki menedzser, az menedzsernek született; aki kisiparos, az kisiparosnak született; aki csavargó, az – sajnos! – éppen ennek született, látszólag nem lehetett belőle más. Idegen országok polgáraival szemben is lehet ezt a módszert alkalmazni. Így például a romániai viszonyok állítólag azért ilyenek, mert a románok nem tehetnek mást és nem is érdemelnek mást. Persze ezt az érvelést nem szabad rasszizmusnak hívni, mert ennek biológiai álindoklását a jó demokrata semmire se becsüli, noha maga az ügy nagyon is tetszik neki.

IV. A politizáló állampolgár
Mire jó ez a „nemzet“ nevezetű jogcím, amelynek elismerésétől az államhatalom egyetlen tervét se teszi függővé? Ez semmi más, mint idealista ostobaság – és nyilvánvalóan éppen ez az ami nagyon fontos bizonyos emberek számára. A szuverén hatalom polgárai szabad akaratának ily módon adja meg a tiszteletet.
Hiszen a korszerű államhatalom nem „csupán“ rendelkezni akar emberanyagával. Akár demokrácia, akár egy másformán szervezett állam alakjában ragaszkodik ahhoz, hogy alattvalói ne tagadják meg részvételüket. Éspedig úgy, hogy egyrészt önkéntesen, másrészt viszont kétségek nélkül teljesítsék kötelességüket.

Olyan állampolgár azonban alig akad, aki fenntartások nélkül egyetértene a kormány tetteivel és igényeivel. Vagy a miniszterek nincsenek kedvére, vagy maga a polgár nem hajlandó elismerni, hogy éppen azt akarta volna, amit a kormány művel. Ha a tapsot és az elégedetlenséget állítanánk egymással szembe, kétséges mérleget kapnánk a beleegyezés kérdését illetően.
De még akkor is, ha egy nép inkább megveti a hatalmon levő figurákat ahelyett, hogy rajongana értük, távol áll tőle ez a megfontolás: akar-e igazán az a massza lenni, amelyet a kormány irányít? Hozzátartozni és az államhatalom alapját képezni: aki egy „rossz kormányról“ panaszkodik, éppen ezt nem teszi kérdésessé. Ellenkezőleg: az államhatalmat feltétel gyanánt tapasztalja és eszközének nyilvánítja, így ennek szükségességét nem vonja kétségbe. Az állam és erőszakmonopoliuma elismerése a mai állampolgárnak csak arra ad jogot és lelkiismeretet, hogy érintettként méltatlankodjék az uralkodók tevékenységéről. Így az állampolgári öntudat különbséget tesz a nemzetközösség, mint olyan, és a kormány között. A közösség ugyanis az, amelynek természetes részének tekinti magát, a kormány pedig az, amelyet kellő fenntartással bírál. E megkülönböztetés helytelen. A közösséget mint politikai testületet csakis az állam alakítja, tehát a mindenkori kormány hatalma és joga, hogy akaratát ráerőltesse népére – a nemzetnek sincs egyéb politikai tartalma. Ezért az az előkelő távolság, amelyet minden polgár tart a kormánnyal szemben, a képzelet szüleménye. Ezzel a minden kritikát megelőző alapvető „igennel“ ahhoz, hogy a kormányzott emberek nemzeti klubjába illeszkedjék be, az állampolgár már megtette a döntő lépést, mindegy hány különböző „nemet“ tart fenn magának. Éppen ez a „csupa“ elvi alárendelés abban különbözik a különféle politikai intézkedéseknek büszkén megtagadott „éljentől“, hogy biztosítja a kormánynak azt a szabadságát, hogy csak saját mérlegelése szerint folytassa politikáját és ily módon éppen a sokat bírált döntéseit céltudatosan hajtja végre. Így a kormánnyal szemben tanúsított lojálitás felmondásától nem kell tartani, hiszen ez a lojálitás nem függ a politikusok semmiféle meghatározott tevékenységétől vagyis ennek elmulasztásától. Minden konkrét fenntartás így semmi más, mint csupa utólagos okoskodás, ha az ember már előre beleegyezett abba, hogy uralkodjanak rajta, éspedig az illetékesek az érvényes szabályok szerint.

V. A demokrácia, mint az uralom legtökéletesebb formája és ennek „változatai“
A demokrácia lényegében abban különbözik a többi korszerű államformától, hogy ezt a felfordult viszonyt hosszadalmasan gyakorolja és így gondosan azon félreértéssel szemben biztosítja be magát, hogy a polgár a politikába való beleegyezését attól tegye függővé, vajon a kormány az ő kifogásait figyelembe veszi-e. A demokratikus engedményt, hogy az ember mindent kellő távolságból ítéljen meg, abban a hiszemben adják, hogy magára a szuverénitásra senki sem terjeszti ki ezt a távolságot, ha a kormánynak valamelyik intézkedése nem tetszik. Más oldalról ez a társadalmi vitára való bocsátás „merészségének“ igazi célja. Ezért a demokrácia egy lelkes igent érdemel, amelyben a hurrápatriotizmus ellenfelei nem ismerik fel ugyanezt. Következetesképpen sehol sem olyan könnyű az államellenség azonosítása és leleplezése, mint a demokráciában: hazaárulásnak számít, ha valaki a jelenlegi politikával szembeni kifogásaiból – amelyeket közölnie mindig szabad – vonná le azt a következtetést, hogy esetleg felmondaná engedelmességét.

Másutt éppen ott volt a kutya elásva, ahol a „létező szocialisták“ felszólították polgáraikat arra, hogy a „szocialista hazát“ politikai akaratuk első feltételeként s utolsó hivatkozási pontjaként ismerjék el és becsüljék meg. A szocialista" szócskához fűződő ragaszkodás olyan benyomást keltett, mintha azért kellene szeretni a hazát, mert anyagi előnyöket nyújt. Még ezen a felülvizsgált kommunizmuson is felfedezhető volt a hazátlan gondolkodás és ezért mind a hatalmon levő kommunistákat, mind az eurokommunistákat gyanúsították, hogy náluk egy elfogult ideológia elsőbbséget élvez a pártfölötti közösséggel szemben. Ennek ellenére a „létező szocialisták“ már régen rájöttek arra, hogy az államhatalom elvének elválasztása annak gyakorlásától sokkal jobb ideológiai eszköz, mint a „proletariátus diktatúrája“. Ez a fogalom ugyanis még mindig azt (rejti) hordja magában, hogy a politikai kényszer csak eszköz és nem minden élet magától értetődő alapja. Következetesképpen ezek a szocialista politikusok átalakították propagandájukat, ami végülis főleg az állítólag hiányzó hazaszeretetről szóló panaszból állt, valamint abból a biztosításból, hogy a szocialista az egyetlen igazi hazafiasság. Így ők a disszidensek utánpótlásáért is felelősek, mivel ezek még ebben a materializmusellenes állaspontban fedezték fel a nemzet szentségét tagadó pártosság vétkét. Egyúttal ezek a felhívások a hazaszeretetre a nyugati demokratáknak igazat és egyben gúnyra is okot adtak: a „kommunisták“ – kivált akkor, ha borotvaélen áll a dolog, például amikor a Szovjetuniónak védekeznie kellett egy fasiszta támadás ellen, vagy amikor Vietnam belevonult a szomszédos országba, hogy ott csináljon rendet – inkább a hazához való tartozás állaspontjára és nem a proletár nemzetköziségre szólítják fel embereiket. Nem ilyen ellentmondásos, de demokratikusan fejlődött nemzeti öntudat szempontjából elég hiányos minden diktatúra, amely nem engedi a kritikus távolságot az államfővel szemben. Nem igazi állam az az állam, „nem érett“ az a nép, ahol a politikai célok támogatása többet igényel, mint csak a hozzátartozás tényét, ahol egy uralkodó „személyisége“ és „sugárzása“ az állammal szembeni feltétlen hűség útjára csalja az embereket. A polgárok egysége az államhatalommal csak akkor tekinthető tökéletesnek, ha a szuverénitásnak megfelel egy olyan beleegyezés, amely sem a politikai nem teszi magát függővé. Csak akkor vállalja a nép önszántából és kételkedés nélkül, hogy mindent műveljenek vele.

VI. Csak a nemzeti siker számít – aki nem törekszik erre, belső ellenségnek, „élősködőnek“ tekintendő
Egy érett, szabad nép az államért és az érvényben levő társadalmi célokért való szolgálatkészségét öntudatosan nem magukból a célokból származtatja – mindenki túlhaladott politikai kiskorúságnak tekinti, hogy a polgárok „engedelmeskedjenek“ a „fennségnek“ –, hanem egy kitalált közérdekből, a nemzeti ügyből. Amiről ezzel kapcsolatban szó esik, csak egyetlen szempontból érdekes: igazán ez az, ami kell a nemzetnek? Ennek sikere számít és semmi más, így már majdnem mindegy, milyen mércével mérik. Az a fő, hogy mindenféle véleménynek a közös alapja: Kormányunk tényleg a nemzeti ügy érdekében fáradozik-e? Biztosítja-e a sikert, becsületünkre válik-e? Az illő szempontok azért nem maradnak el, mert a korszerű kormányok becsben tartják e kérdezési módot, mint egyetlen elismert igényt alulról, s ki is szolgálják – mindenekelőtt olyan mércékkel, amelyek megfelelnek a kormány szándékainak. Itt fontos szolgálatot tesz az a mesterfogás, hogy a céltudatos gazdasági politika hatásait, amelyek hátrányosan érintik nagyobb néptömegek életkörülményeit, problémaként mutassák be, amelynek „megoldása“ senkinek sem nagyobb érdeke, mint éppen a politikusoké. Ilyenkor a nemzeti ügy abból áll, hogy ők minden erejüket megfeszítve dolgozzanak a cél eléreséért. A problémáknak természetesen vannak okozói: ezeket a kormány előszeretettel azonosítja azon társadalmi csoportokban, amelyeknek kárt okoz gazdasági, szociális és egyéb politikája. A „nemzeti ügy“ tehát azt jelenti, hogy az uralkodók visszautasítanak minden „célszerűtlen önzést“ – egy olyan sport ez, amelyben a polgár is részesülhet magánéletében. Ha esetleg valaki részéről elmarad a taps, ez a valaki mindjárt leleplezhető mint ellenség, aki felbontja a nép és kormány közötti összetartást: ily módon a „nemzeti ügy“ olyan feladatnak bizonyul, amely végrehajtásában a kormány mutasson erőt és kíméletlenséget s egyúttal tiszta lelkiismeretet. Nincs olyan általános kormányzati cél, amely ne tudná bizonyítani jogosultságát a nemzeti „mi“ fikciójában, ami a korlátlan szuverénításra való igényt fejezi ki.

VII. A nemzetközi kapcsolatok
Ha ez az igény átlépi a határokat, ha a kormány más államokkal felveszi a kapcsolatokat, ha turisták és cserkészek kelnek útra, akkor a magasabb jogcím fikciója a politikusok számára diplomáciai eszközzé válik, és a jó polgár tetszés szerint traktálhatja vele a környezetét. A külpolitikusok nagyon is anyagi érdekből cselekszenek. Sokféle fenyegetéssel bírnak rá más államokat – vetélytársaikat – arra, hogy saját hatalmi és gazdasági érdekeiknek megfelelően viselkedjenek. Úgy állítják be magukat, mint a nemzetközi jogok tiszteletének és elismerésének bajnokait; így saját népük és szövetségeseik is megtudhatják, kivel, ki ellen és mi a mindenkori „nemzeti ügy“. A diplomaták mestersége éppen abból áll, hogy saját államuk külpolitikai érdekeit úgy tudják érvényesíteni, hogy vagy tiszteletet tanúsítanak más nemzeti hagyományokkal szemben és igényt tartanak az udvariassági formulákra, – vagy tüntetően mellőznek valakit. Saját államuk politikaját követendő példaként reklámozzák – ha más államokban baj van, akkor azért, mert nem követik a példánkat. Ha saját államuk becsüli a kisebbségek jogait, másoknak is hasonlóan kellene eljárni a nemzetiségekkel. Mi vagy szövetségeseink békések vagyunk, az agresszió mindig másoktól ered, stb. Síroknál letett koszorúk, tárgyalások időtartama és légköre", az üdvlövések száma, a hivatalos látogatások sűrűsége és természetesen a kulturális csere fontos szerepet játszanak: ezek a dolgok nemzeti jogcímeket, azaz igényeket jelképeznek, és nagyon egyértelműen jelzik kölcsönök nyújtását vagy megtagadását, gazdasági háborút vagy kereskedelmi egyezményt, katonai együttmüködést vagy fenyegetést. Ha nyilvánosan és nem jelképekkel mondják ki ezeket a zsarolásokat, akkor ez megint éppen jel: diplomata jel az államközösség részére és agitáció a lakosság számára. Az utóbbi így elegendő anyaggal rendelkezik arra, hogy megfelelő képet alkosson hazájáról és ennek jelentőségéről a többi állam körében. Fizetési mérlegek és világbajnokságok, a nemzeti életszínvonalról szóló hazugságok, a fegyvergyártásról és -kivitelről szóló igazságok, színes (kivált történelmi) térképek és emlékmüvek a különböző izléseknek megfelelően járulnak hozzá az állampolgári meggyőzödéshez, hogy saját állam nélkül rosszul járna a világ. Csak: a világ is tud-e erről? és elismeri-e nemzetünk fontosságát teljes mértékben? Így olyan emberek, akik otthon még tüntetni sem mennének, másfajta politikai beavatkozásról nem is beszélvén, a külföldi nyaralókban amatör diplomataként, saját állam önkéntes küldöttjeként lépnek fel és minden bírálat ellen védik az ő államuk igényeinek jogosultságát. Persze ott is találkoznak politizált állampolgárokkal, akik szintén elsajátítottak effajta gondolkodásmódot. Ilyen hazafias vitákban az a rossz szokás nagyon serkenti a „népek közötti megértést“, hogy az ember tulajdon hazájának különlegességeit „nemzeti identitásának“ nyilvánítja és minden kritikus megjegyzést személyi támadásnak értelmez. Végül is népviselet és cowboycsizma nélkül a nemzetük tipikus vagy kevésbé tipikus képviselőjeként lépnek fel. Ilyen világpolgároknak nem kell egyetérteniük az államok céljaival és módszereivel, sőt ezeket nem is kell tudomásul venniük. Csak az számít, hogy mindenkinek a nemzeti „mi“ (mi magyarok, mi románok) részeként (és csak így!) van valami jelentősége; hogy a mi törzsünk nem csekélység, gazdag múltunk, kulturánk van stb.... Talán a kormányunk elhanyagolja, elpazarolja nemzeti értékeinket, de én, kis Kovács úr, gondosan megőrzöm azokat. És ezért nem képzelhetek el annál nagyobb bajt, mint azt, hogy nemzetünk tekintélye világszerte ne találjon megfelelő visszhangot.

VIII. ... az utolsó szolgálatig
Am a korszerű alattvaló a hiányzó nemzetközi elismerés fejében annál szenvedélyesebben tart ki a nemzet és ügyei mellett. Így például a magyar állampolgárok többsége, ha egyáltalán foglalkozik történelmi megfontolásokkal, Horthy Miklós politikáját mind a mai napig úgy ítéli meg, hogy becsületes célját – Nagy-Magyarország visszaszerzését, a trianoni határok megszüntetését – elválasztja az eszközöktől, amelyeket – jobb híján – alkalmazott. Még a zsidók üldözése és kiírtása is ilyen szerető hazafias szemekkel nézve az utódja tevékenységgel összehasonlítva védelemmé válik. Efféle értelmezés késztet arra, hogy a nemzeti szellem ébren maradjon és hogy az állampolgárok a szükséges pillanatban az utolsó szolgálatot is vállalják: hogy öljenek illetve megdögöljenek a nemzetért.
Most megint felülről elhangzik a régi nóta: Slovákiában fenyegetik a testvéreinket, Szerbiában túszként használják őket, Rómániában különös veszélyben vannak a magyar ajkúak. A trianoni határokat kellene újra vitába bocsátani, a magyar állam kötelessége abból áll, hogy megvédje a határain túl élő magyarokat. Ráádásul mi vagyunk az egyetlen igazi demokrácia a térségben, postkommunista diktaturák és nacionalista mozgalmak körülvesznek minket. Minden jogcím ismét megvan, hogy ennek jegyében újra hadi ösvényre lépjen a magyar, ha a kormány éppen ezt tűzné napirendjére.
Az alkalom ilyen pillanatokban könnyen adódik: Az ellenfél tevékenységét „provokációnak“ minősítjük, a magyar nemzet becsületét mindenütt kell védenünk, ahogy csak egy szál magyar él, és mi jogosan (történelemmel mindent lehet igazolni) támasztunk igényt saját és idegen állampolgárokra, miközben a szomszédban jogtalanul magáénak tulajdonítják az ottani lakosságot. És nagyon valószínű, hogy a mindenkori kormány nyugodtan számíthat a magyarok támogatásával, sőt lelkesedésével...
A lelkes hazafiak csak egyetlen apróságban tévednek: Abban, hogy a nemzet becsület mást jelentene, mint a kormányok kétségtelen jogát az állampolgárok halálára.

_________________________________________________

Ennek a szövegnek a német változata 1985-ben az MSZ (Marxistische Studentenzeitung, egy Németországban megjelenő havi folyóirat) című újság júniusi számában jelent meg. 1992-ben fordítottam és módosítottam, hogy a magyar viszonyoknak feleljen meg. Aztán egyik magyar folyóirattól a következőig hordtam, de sehol nem akarták közölni.