Egy liberálisnak álcázott Franco-rajongó
 |
Spanyolország zászlaja Franco idején |
Nemrég hallottam egy előadást, amelynek a Jobbikról kellett volna szólnia, de tulajdonképpen sok minden másra tért ki, úgy hogy az eredeti téma kissé megfulladt ebben a sokaságban. Ezeket az ott elhangzottakat nem akarom kommentár nélkül hagyni: először a magyar szellemi élet, tudományos vitastílus sajátságait és gyengeségeit tükrözi; másfelől a mai helyzetre jellemző, hogy sok magyar értelmiségi valamilyen módon igyekszik egyéni szinten békét kötni azzal, hogy a rendszerváltás összes reményei meghiúsultak, és burkoltan valamilyen „puha“ fasizmust kezdenek hirdetni, hogy mégis a nyertesek oldalán maradhassanak, illetve időben oda átpártoljanak. Ebben a törekvésben semmilyen ellentmondástól, kitalálástól és történelmi hazugságtól sem riadnak vissza.
Az előadó az előadás kezdetén alapos fogalomzűrzavart teremt: Nem arról fog előadni, amit megígért, és az elején senki nem fogja megérteni, de a végén minden világos lesz. (Nálam pedig ez fordítva ment, nagyon gyorsan megértettem, hogy miről van szó.) Ezzel megdöbbent mindenkit.
Aztán a fasizmus „4 hullámát“ kitalálja. Hullám, ugye, tehát valamilyen természeti jelenség, amely bizonyos körülmények közt ránk tör.
Továbbá a „pártcsalád“ fogalmával boldogít minket. A politikai pártokban felfedez valamilyen „rokonságot“, amely szerint összefoglalja. Milyen alapon teszi ezt, és miért célszerű ilyen eljárás, erről nem esik szó.
Miután már azt se tudjuk, miről beszél tulajdonképpen, mert a pártcsaládok (miért nem párttörzsök, ha már ott tartunk?) alatt hullámzik a tenger, akkor mélyen belenyúl a csodák zsákjába és kijelenti:
„Aki ismeri az irodalmat, azt tudja, hogy 13 fogalom van csak a fasizmusnak, mint 40 év előtti történelmi jelenség; a modern jobboldali pártokról legalább 55 különböző fogalom van. ... Azért nagyon nehéz kitalálni hogy is hívjuk ezeket ... “
Aki ezen tudományellenes eljárás ellen emelne szót, mindjárt leleplezné magát: Nem ismeri az irodalmat! Az előadó pedig ismeri, és ezért szakértő ebben a témában. De azzal is számít, és jogosan, hogy egy ilyen utalással már elhallgattatja a kritikus hangokat, mert ugye ki akar bunkónak, faragatlan fickónak bemutatkozni ilyen szakértelemmel szemben.
Ez a hivatkozás az „irodalomra“ nagyon gyakori mesterfogás, ha valaki esetleges bírálatot akar elkerülni, és általában akkor nyúlnak hozzá, ha nagyon gyenge minőségű és magában nem védhető a gondolatmenetük.
Később pedig szó is esik arról, milyen irodalmat használt.
De most már bevezetett minket, tudatlanokat, a téma rettenetesen bonyolult voltába, és hősiesen nekifog a sziszifuszi munkába, hogy mégis valamilyen magyarázatot, elemzést teremtsen elő.
„Az első hullám a 2 háború között végbement történelmi fasizmus … “
Most lassan látjuk, miért célszerű ez a hullámsztori: a „történelmi fasizmus“ így egy füst alatt le van tudva, de annyit tanulunk e mondatból – 1945 után már nem beszélhetünk igazán fasizmusról, legalább mint államformáról. Franco pedig 1975-ig élt és uralkodott.
A második hullám a 1945 után a fasiszta pártok 2. és 3. rangú tagjai által alapított pártok,
„a 3. hullám, amelyről beszélünk, a 80-as években született meg“,
és most kezdődik a negyedik hullám.
Nem is lehet tudni, milyen pártokra vonatkozna ez a hármas számú hullám, de nyilvánvalóan itt valamilyen lyukat be kellett tömni, mert egyébként az egész hullámelmélet nevetséges volta mindenki számára feltűnne.
„Ezek a radikális pártok tipikusan válságpártok.“
Ezek után mindenféle „válságot“ szed ki a cilinderből, mint nyuszikat. Magyarország különösen jó talaj a válságoknak, állandóan van itt valamilyen válság, mert az egész, ahogy tudjuk, rosszul kezdődött:
„Az első a múltunk velünk élő válsága. Magyarország nagyon sajátos ország“, mert itt van „nemzetépítési válság, Trianon stb.“, sok magyar él a határ túloldalán… „amely állandóan gerjeszti a nemzeti sikertelenség érzését“.
Persze, ha valaki már a „nemzet“-től indul ki, akkor alaposan zavarhatja, ha ez zsugorodik ahelyett, hogy nőne. Ez a fajta nacionalizmus pedig egyáltalán nem magyarországi sajátosság, a híresztelések ellenére, hanem Európa szerte elterjedt: A görögök egy része sírja a bizánci birodalom bukását, az angol hazafi az „Empire“ elvesztését; mindnyájan tudjuk, hogy sok szerb elégedetlen az újabb balkáni határokkal, stb.
De az állítás, hogy „Magyarország nagyon sajátos ország“ arra céloz, hogy a többiek esélytelen és nevetséges nacionalisták, a magyaroknak pedig igazuk van, ha visszakövetelik Erdélyt és a többi elrabolt országrészt! A magyar irredenta jogosult.
Persze ez a fajta duma ma Magyarországon minden csapból folyik, az előadó ezért nem hagyhatta ki, de nem itt van a lényeg:
„De persze van egy másik válságunk is, hát“ (itt a hanglejtéssel lemegy – fontos, fontos!) „ez pedig hát a velünk élő kommunista múltnak a válsága, szemben Európával, Európa szerencsésebb nyugati felével, ott gyakorlatilag, Erich Nolte kifejezését használva, 1945-ben véget ért az európai polgárháború, nálunk 1989-ig tartott.“
Nos, most kissé ki kell térni erre a Noltéra, aki különben Ernst, nem Erich. Ernst Nolte 1986-ban Németországban elindította a „történészek vitáját“ a nemzetiszocializmus mai megítéléséről, amelyben a fő ellenfele Jürgen Habermas filozófus volt.
Nolte álláspontja ebben az volt, hogy a német történetírásban nem szabad a nemzetiszocializmust csak negatívan megítélnie, mert akkor a történészek a győztesek szempontját átveszik. „Az európai polgárháború 1917-1945. Nemzetiszocializmus és bolsevizmus“ című, 1989-ben megjelent könyvében a második világháborút és a zsidók meggyilkolását mintegy a német nemzet a bolsevizmus elleni önvédelmi aktusaként értelmezi. A vita folyamán hivatkozott a holokauszttagadó David Irving egy könyvére is, amelyben a szerző Anne Frank naplóját hamisítványnak hívja.
Német nyelvterületén Nolte vitás, történészek között elszigetelt. Magyarországon név és tételei szerint nagyon népszerű, annak ellenére, hogy csak egyetlenegy könyvét fordították magyarra: az elsejét, amelyben erről a később nála kialakult történelmi revizionizmusról még szó sincs. Az előadó tehát valószínűleg csak róla olvasott, még a nevét sem tudja helyesen, de neki tetszik a gondolatmenetben kifejezésre jutó antikommunizmus és a fasizmus burkolt védelme.
Ennyi az „irodalomról“, amelyre hivatkozik.
A „polgárháború“ kifejezés pedig, amellyel Magyarországon a rendszerváltás előtti korszakot jellemzi, éppen a spanyol vonatkozásban nagyon fontos: Ott tényleg volt polgárháború, és leverték a „vörösöket“, így kímélve a spanyol népet mindenféle kommunista kísérlettől.
 |
A Falange, azaz a spanyol fasiszták zászlaja |
Mielőtt azzal foglalkozom, amit az előadó elmondott Spanyolországról, még egy kitérő.
Rendszerváltás után Magyarországon gombamód felbukkantak a piacgazdaság önkéntes ügynökei, a magát büszkén liberálisnak nevező világpolgárok, akik kissé maradi honfitársaiknak meséltek a világ csodáiról. Odaát, az óperenciás tengeren túl mindenkinek fenékig tejföl, nohát, ezt kell utánoznunk, hiszen ez nekünk is kell. Ausztriában, Németországban, még a tiszta Amerikában nincs szegénység, minden kitűnően működik, betartják a jogokat, a szabályokat, tisztaság van, minőség van, stb. stb.
Az idő folyamán Magyarországon mutatkoztak a tőkés rendszer, a konkurencia sötét oldalai. Akkor sokan ehhez a reklámszöveghez egyfajta közönségszidalmazást kezdtek csatolni: Azért nem működik semmi nálunk, mert a magyarok egy része kész csaló, nem tudnak tisztességesen kereskedni, a szocializmus elkényeztette őket, a magánkezdeményezést meggátolják a hatóságok, a volt rendszer maradványai; sok a lusta, a balek, nem tudnak nyelveket, nem tanulnak kellőképpen, minden erőfeszítéstől visszariadnak, és így tovább.
Annak ellenére, hogy sokan már megelégelték ezeket az okoskodókat, még mindig megjelennek és untatják a többieket ezzel a dumával. Esetleg a csodaországok közt lehet egy kicsit variálni. Az előadó Spanyolországot választotta. Valószínűleg arra számít, hogy Magyarországon bármit elmesélhet róla, mert kevesen ismerik igazán.
Csak hogy osztrákok is voltak azon a helyen, ahol az előadását tartotta.
„Spanyolország már 1974-től vált tulajdonképpen szabad állammá, de a 60-as évektől kezdtek el kinyitni, de csak ’86-ban kerültek az európai nyitott piacra.“
Nem egészen érthető az 1974-es évszám. Néhány adat ezen évszám körül:
1973. decemberében az ETA (a Baszkföld függetlenségéért harcoló illegális szervezet) hatalmas bombával megölte Franco egyik legközelebbi munkatársát, az akkori kormányfőt, Luis Carrero Blancót. Mintegy megtorlásul rendőrgyilkosság vádjával 1974. márciusában Barcelonában a 25 éves anarchista Salvador Puig Antich-et kivégezték a „garrote vil“-lel, a fojtóvassal. A különben jogilag csak 1995-ben megszüntetett halálbüntetés utolsó áldozatait 1975. szeptemberében agyonlőtték, két hónappal Franco halála előtt.
De mi tulajdonképpen egy „szabad állam“? Valószínűleg a tőke beáramlásának a szabadságára gondol, és lehet, hogy ennek 1974-ben volt egy „hulláma.“
„Magyarország pedig 1989-ben egyszerre nyitott gazdasággá vált … és örököltünk egy államadósságot, 80%.“
80 százaléka minek?
Érdekes lenne itt elgondolkodni azon az ellentmondáson, hogy állítólag 1989 előtt nem volt semmi nyitás, de mégis keletkezett ez a nagy adósság. Magyarország 1982 óta a Valutaalap tagja – nyilvánvalóan itt is akartak „kinyitni“.
„Akkor volt egy kis remény, hogy a külföldi tőkebefektetők és a hazai kisvállalkozók mégis jelenthettek egy kiutat.“
Ez a mondat nagyon helytelenül festi a helyzetet. Az, hogy Magyarországon kis átmeneti zavarok után, de akkor annál is inkább kitör a jólét nem „kis remény“ volt, hanem általános elvárás, sőt vitathatatlan dogma, amelyet a médiákból mintegy vödrökkel öntettek a lakosságra.
A magyar politikusok a külföldi tőkéseket úgy igyekeztek az országba csalni, hogy ezek adómentességet kaptak, a szakszervezeteket minél jobban szétverték (MDF) vagy rövid pórázon tartották (MSZP), meglehetősen alacsony bérszínvonal mellett és környezetvédő korlátozások nélkül.
A „hazai kisvállalkozók“ a semmiből kellett valamit előteremteniük – a vállalkozáshoz szükséges indulási tőkét csak valahonnan összelophatták, vagy kapcsolatok segítségével megszerezhették.
Ez miből jelenthet „kiutat“, és kinek?
„Tulajdonképpen azt is lehet mondani, hogy – hát, majdnem sikerült. Létrejött egy hatékony, ... a világszínvonalú német iparhoz kapcsolódó, annak mint egy kiterjesztett része. Ez a külföldi tulajdonban lévő szegmens a magyar gazdaságnak, amely körülbelül a munkavállalók, tehát az iparban alkalmazott munkavállalók egyharmadát foglalkoztatja, termeli a magyar export 80 százalékát, és termeli mindazt, amitől Magyarország fellendülő ország.“
Itt először kell kérdezni: mi az, ami „majdnem sikerült“ volna?
A „hatékonyság“ ugyanis, amelyet annyira csodál, és amelynek a hiányát a magyar vállalkozóknál sírja, a sikeres kizsákmányolást jelenti, és ehhez tőke kell. A vállalkozó befekteti, azaz gyárat épít, nyersanyagokat, gépeket és munkaerőt bevásárol, dolgoztat, az így előállított árút piacra viszi, és ha sikerült eladnia, akkor nyereségre tesz szert. Erre megy ki a játék, és kétségen kívül vannak befektetők Magyarországon, akiknek ez sikerült.
Ha azon az állásponton helyezkedünk el, hogy ez remek, ha a vállalkozók meg tudnak gazdagodni idegen munkából, akkor mindenki csak boldog lehet, akit a tőke alkalmaz. Persze az előadó nem menne szívesen dolgozni a GM vagy Suzuki gyáraiba, méghozzá az ott fizetett bérekért, de azért sikersztorinak adja elő, hogy a külföldi tőke egyáltalán Magyarország lakosságának egy részét alkalmazásra méltatja.
Ha ez a külföldi tőke az ipari munkások egy harmadát foglalkoztatja, akkor mit lehet ebből következtetni? Először, hogy a magyar ipar nagyon zsugorodott rendszerváltás óta, amikor majdnem mindenkinek volt foglalkozása. De persze, az akkori termelés nem történt a magántulajon jegyében, nem hozott nyereséget semmilyen tőkésnek, és ezért nem számít.
Ha ez az ipari termelés az export 80 %-át teszi ki, ebből mit lehet következtetni? Azt, hogy Magyarországnak alig van mit exportálni. Ebből a számból látszik az is, hogy az egykor nagyon termelékeny magyar mezőgazdaság mennyire jelentéktelenné vált.
Röviden: ez a két szám jól tükrözi, mennyi termelésnek tönkre kellett mennie azért, hogy a tőke költözzék be Magyarországra. Ezt lehet „fellendülésnek“ elnevezi, de nem biztos, hogy sokan osztják ezt a nézetet.
Még valami: A dolgozó embereket a régi rendszerben munkásoknak hívták. A demokratikus szóhasználat pedig a „munkavállaló“ fogalmát írja elő. Először ebben a szóban a valóságot torzító „hármas formula“ gondolata rejlik, amely szerint a tőkés termelés nagyon harmonikus dolog, amelyben három termelési tényező egymással szövetkezik, hogy termelésbe bocsátkozzanak: a tőke, a föld és a munka. Csakhogy a munkaerő odaadására épp azok kényszerülnek, akiknek se földjük, se tőkéjük. A másik két „tényezőnek“ ugyan munkaereje is lenne, de nem ebből kell megélniük.
A „munkavállaló“ szót hangsúlyozza az emberi szabadságot: Mindenki állítólag szabadon választhatja, vajon munkába álljon, vagy mégse, hiszen munka van bőven. Aki munkanélküli, ezen szóhasználat szerint olyan ember, aki nem vállalja a munkát, aki nem akar dolgozni. Ebben a „munkavállaló“ fogalmában tehát már benne van a munkanélküliekre esetleg alkalmazandó kényszermunka.
„Tényleg Magyarországnak van egy óriási történelmi pechje. Megint Spanyolországot mondom példaként: Spanyolország 1986-ban túljött a saját átalakulási válságán, és praktikusan 1986-tól 2008-ig volt 30 év megszakítatlan fejlődés.“
Nos, 1986-tól 2008-ig csak 22 év, de itt súlyosabb hiányosságokat is megtalálunk. Például a „történelmi pech“, amely, ha úgy akarjuk, Oroszországtól kezdve Afrikán keresztül Dél- és közben Észak-Amerikáig is terjed: sok a szegény ember, sok a nyomor. Talán esetleg mégis a gazdasági rendszerünkkel függne össze? Ahol mindenkinek pénz kell, ha túl szeretne élni, de nem szükségszerűen jut hozzá – sőt, eléggé gyakran nem elégendő mennyiségben?
Nem, az előadó szerint az egyiknek semmi köze a másikhoz, ezért Magyarország különösen szerencsétlen ország. Spanyolország bezzeg prosperál: 22 év „megszakítatlan fejlődésre“ tekinthet vissza, a Franco-rendszer által gondosan előkészített „nyitásnak“ köszönhetően.
 |
Franco személyes zászlaja |
Nézzük csak meg, mi fejlődött ott.
Miközben Spanyolország hagyományos ágazatai, mint a bányászat, a hajógyártás, a nehézipar és a mezőgazdaság bizonyos ágai az Európai Közösségbe való belépés után megszűntek, az autóipar nőtt, miután 1986-ban Volkswagen átvette az eddig nagyrészt állami Seatot és kezdett kiépíteni egy beszállító hálózatot Spanyolországban.
A turizmust már Franco idején kezdték fölkarolni és a meglévők mellett feltöltésekkel hoztak létre mesterséges homoktengerpartokat, és beindult a szállodaépítés a tengerparton.
Igazán nagy változások mentek végbe a zöldség- és gyümölcstermelésben. A Kanári-szigeteken, majd Andalúziában keletkeztek többnyire fóliák fedte zöldség- és gyümölcsültetvények. Almeríától nyugatra a fóliák annyi területet fednek, hogy a „műanyagtengernek“ hívják. Afrikából és Kelet-Európából származó bevándorlók éhbérért dolgoznak ezeken az ültetvényeken, mellette összetakolt hajlékokban tengődnek. A vizet a majdnem sivatagi éghajlatban sótalanító üzemekben állítják elő, de a néppártos kormány idején születtek olyan tervek is, hogy az Ebro folyót kellene Andalúziába terelni, a vízgondok enyhítésére.
Mindezt azonban felülmúlta az ingatlanok és az építőipar rohamos fejlődése. A föld még a Franco-kori földtörvények alapján három fajta beosztást kapott: beépíthető, építkezésre alkalmas, és nem építkezésre való. A 80-as évek alatt már folyamatosan enyhítettek azon, hogyan lehet átminősíteni a telkeket. 1998-ban új földtörvénnyel ezt a jogot teljesen a községek hatáskörébe utalták. Akkor nagy ütembe kezdtek az átminősítések, és minden beépíthető lett, amit valaki beépíteni akart – esetleg egy kis baksisért cserébe. Az építőcégek szaporodtak, az ingatlanárak fölmentek, az ingatlanhitel vált a bankok és takarékpénztárak fő üzletévé. Ahhoz társult a 2002-es munkapiaci reform, amely nagyon csökkentette az órabért és megkönnyítette az elbocsátást. A munkahelyek biztonsági felügyelete akkor gyakorlatilag megszűnt. Már ezelőtt Spanyolország EU-szerte a halálos munkabalesetek legmagasabb arányával rendelkezett, és ezt a helyét megőrizte. Mivel az akkori alacsony munkabérek és a csillagos ég felé szökő ingatlanárak mellett a legtöbb ember súlyos lakásproblémákkal küzdött, a bankoknak nyílt egy új piac, éspedig, hasonló mint az USÁban, a nincstelenek ingatlanpiaca.
Ezen a területen tényleg tanulságos Spanyolország es Magyarország összehasonlítása. Erre majd visszatérek.
De egyelőre „a téglaüzlet“ tovább nőtt. Az orosz maffia, a Cosa Nostra, a Camorra, és sok minden más illegális pénzekkel terhelt személy mosta ezt a pénzt a spanyol ingatlanpiacon. De rengeteg „fehér“ pénz is áramlott oda: nyugdíjpénztárak, befektetési alapok is öntették a pénzt a spanyol ingatlanokba, hiszen magasabb hozammal kecsegtettek, mint sok más beruházás. Így keletkeztek golfpályákkal és úszómedencékkel ellátott szellemvárosok a Nappart mentén, amelyeket alig lakott valaki, mert csak beruházásként hozták létre. Madrid és Toledo között is áll egy nagy, félig készült szellemváros, és csak hála a válságnak nem lett semmi abból a fáraói tervből, hogy a Monegros nevű aragóniai sivatagba akartak egy egész játékvárost, egy európai Las Vegast építeni.
Most, ha csak az eddigi „fejlődést“ vesszük figyelembe, már nagyon kérdéses, hogy ilyent kellene megcsodálni és példaként megmutatni: tönkretett tájak, vízgondok, az élelmiszerek nem feltétlenül egészséges, rengeteg vegyszert tartalmazó iparszerű előállítása; a dolgozó – akár helyi, akár bevándorló – emberek nyomora, és az egész társadalom végtelen eladósodása. Mert ott állt ez az előadó által megtapsolt fejlődés 2008-ban.
De ennek rossz vége is lett, és erről ebben az előadásban nem is esett szó.
Ahogy most kiderül, ott nem devizahitelekkel csalták tőrbe a kuncsaftot – erre nincs szükség, mert Spanyolország az eurózóna tagja, amely különben még jobban serkentette az ingatlanárak növekedését és a hitelek folyósítását. Ott magas illetékek mellett az ingatlanhitelt folyósító egységek magukat úgy biztosították be a vagyonnal nem rendelkező ügyfelei esetleges fizetésképtelensége ellen, hogy kezeskedésre bírták őket. Ez pedig úgy ment, hogy a lakás adásvételi szerződésének aláírásakor egyben egy vagy két más, vadidegen ember szerződéséért kellett kezességet vállalni, közjegyzői ellenjegyzés mellett. Ebbe belement sok spanyol, de még több, főleg latin-amerikai bevándorló, akik most nem csak a saját lakáshitelüket nem tudják megfizetni, de más lakásokért is követelnek tőlük pénzt. Folynak a kilakoltatások, néha szomszédok és rokonszenvezők ellenállása mellett, de a probléma itt nem ér véget: nem hivatalos becslések szerint több nem törlesztő kölcsönt helyeztek ki a spanyol pénzintézetek, mint az évi spanyol nemzeti össztermék. Ráadásul ezeknek a pénzintézeteknek az aktívai nagyrészt beépítendő vagy félig beépített telkekből állnak. Amikor most az alig saját tőkével rendelkező takarékpénztárakat egyesítéssel és állami garanciákkal igyekeztek a csődtől megmenteni és az egyik így létrejött nagybank kért pénzt az Európai Központi Banktól, akkor Cristiano Ronaldót ajánlotta föl, mint biztonságot ...
Magyarországon „a túlzó ígéretek és az attól gyökeresen ellentétes kormányzási szükségletekből fakadóan, hát folyamatosan távolódás indult meg a bal- és a jobboldal tábora között.“
Teljesen érthető az előadó számára, hogy a demokráciában egy dolgot kell mesélni korteskedéskor, a másikat végrehajtani kormányzáskor. Az a párt vagy politikus nyer, amely ehhez jobban ért. Ezért itt keletkezett szakadék a két tábor között, de:
„megint Spanyolországot hozom föl példaként: Spanyolországban a Franco-rendszerváltás után az ottani reformfrancoista táborból alakult meg a modern polgári jobboldal. Csak hogy Spanyolországban sikerült kötni egy úgynevezett „pacto de olvidót“, egy felejtés paktumát, és a pártok úgy megegyeztek, hogy akkor most lezárjuk a történelmet. Volt egy polgárháború. A baloldaliak előszeretettel gyújtottak föl templomokat, megöltek papokat és megerőszakoltak apácákat, a jobboldaliak pedig 200.000 embert lőttek le a polgárháború végén a lövészárkokba és a falvak végén.
Ne menjünk most bele a spanyol történelembe, mert minden polgárháborúban ez van, mind a két fél benne van.“
 |
A karlista zázszlo, amely a nemzeti táborhoz tartózó észak-spanyolországi monarchisták jelképe volt |
Csak az a kérdés, hogyan.
A fönti leírás azt a benyomást kelti, hogy csak a köztársaságpártiak erőszakoltak és gyújtottak volna föl. Ilyen dolgok kétségkívül náluk is fordultak elő, a Franco-féle propagandában pedig a vörös hordák gátlástalanságukkal tönkretették volna az országot, ha a nemzeti felkelők ettől nem mentik meg a szent hazát.
Közben a megerőszakolások inkább a nemzetiek oldalon örvendtek népszerűségnek, hiszen az ott uralkodó szellem miatt minden republikánus nőt úgyis istentelen kurvának tekintettek. Amikor a nemzetiek Emilio Mola tábornok vezetése alatt bevették Irunt, a baszk határvárost, majdnem minden nőt megerőszakoltak, a házakat kifosztották, majd fölgyújtották. Irun leégett, és Franco haláláig a hivatalos olvasat az volt, hogy maguk a „vörösök“ romboló vágyukban tönkretették a várost. Aki ezt hazugságnak nevezte volna, súlyos következményekkel számíthatott. Hasonlóan Spanyolországban egészen 1975-ig hivatalosan maguk a „vörösök“ leégették Gernikát, és a nemzetközi szabadkőműves-kommunista összeesküvés elhitette a világgal, hogy a német légierő megbombázta volna.
Ami az agyonlőtt embereket illeti, hozzá kell fűzni, hogy Francoék a nemzeti tábor áldozatainak– köztársaságpárti foglyok kényszermunkájával – építettek egy nagy emlékművet az „elesettek völgyében“, ahol Franco maga is nyugszik. A másik oldal áldozatai névtelen tömegsírokba kerültek, amelyeket csak 2000 óta magánkezdeményezésként és külföldi támogatással kezdenek keresni, felnyitni, és azonosítani az ott megtalált csontokat. Miközben Granada központjában áll José Antonio Primo de Riverának, a Falange, azaz a spanyol fasiszta párt alapítójának szobra, a néppártos városvezetés nem engedi a köztársaságpárti áldozatokra emlékeztető tábla elhelyezését. A híres granadai költő és drámaíró, Federico García Lorca maradványait mind a mai napig nem sikerült megtalálni, mert a Néppárt tartományi és helyi képviselői mindent elkövetnek, hogy a kutatók ne bukkanjanak rá.
Az előadótól említett „felejtés paktumát“ soha nem kötötte senki. Ez a szépítő neve az 1977-ben kötött moncloai egyezményeknek, amelyek a demokratikus rendszer és jogok bevezetését rögzítik az elmúlt rendszerben elkövetett gyilkosságok és egyéb megtorlások teljes büntetlensége fejében. A moncloai egyezmények nem csak a polgárháború folyamán elkövetett gyilkosságokat, megerőszakolásokat stb. megvizsgálásokat teszik lehetetlenné, hanem mindenre borítják nem a felejtés, hanem a feddhetetlenség leplét. Amikor a Nemzeti Törvényszék (Audiencia Nacional), a spanyol politikai bíróság főügyésze Baltasar Garzón 2008-ban vizsgálatot akart indítani és adatokat kezdett gyűjteni, a Falange utódszervezete panaszt nyújtott be az alkotmánybíróságnál ezen intézkedések alkotmányellenes volta miatt, a Falangénak igazat adtak, és Garzónt fölmentették. (Jelenleg – 2012 januárjában – bíróság elé került: „hivatali hatalommal való visszaéléssel“ vádolják.)
Az akár katonai törvényszék ítélete alapján, akár ítélet nélkül véghezvitt kivégzéseken kívül olyan dolgokról van szó, mint az egyháztól elrabolt csecsemőkről, akiket apácák és orvosok együttműködve örökbe fogadásra adták olyan személyeknek, akik náluk jelentkeztek ilyen szándékkal. A szülőknek azt mondták, hogy meghalt a gyerek szülés után, egészségi okokból mindjárt eltemették, és ennyi. Jó napot kívánunk! és az érintetteknek semmilyen esélye sem volt arra, hogy valahogy visszaszerezzék a gyereküket.
Ehhez még kell említeni az elkobzott iratokat: leveleket, könyveket, amelyeket egy illetve két külön dokumentációs osztály (az „OIPA“, az „Antikommunista Propaganda és Kutatás Irodája“ és a DERD, az „Állami Küldöttség az Iratok Visszaszerzéséért“) azonnal kezdte minden meghódított területen összegyűjteni. A II. Köztársaság különféle pártjainak iratait, de politikusok, sőt írók és történészek magánkönyvtárait is Salamancába vitték, a leszámolások és megtorlások előkészítése végett. Több száz tonna iratról van szó, amelynek több mint a fele Katalóniából származott. Ezen iratok alapján halálra, kényszermunkára és börtönre itélték a legyőzötteket. Családtagjaikat sokszor éheztették a polgárháború után bevezetett jegyrendszer alapján, vagy egyéb megalázó intézkedéseknek tették ki. A szabadkőművesekről a salamancai archívumban külön osztály létesült. Amely ebből a sok elkobzott iratból nem kellett a Franco-féle igazságszolgáltatásnak, megsemmisült. Így rengeteg „károsnak“ minősült könyv és egyéb irat ugyan nem égett el, mert papírként értékes volt, hanem az iratmegsemmisítőbe került. Mind a mai napig a salamancai néppártos tanács és egyéb hatóságok e szégyennel terhelt levéltár tudományos kutatása ellen védekeznek, és mindenféle akadályt gördítenek a feldolgozása elé. A katalóniai Generalitat, azaz tartományi önkormányzat iratai egy része sokévi makacskodás után ugyan kanyaros úton kerültek vissza Katalóniába, de a többi szervezet vagy magánszemély még mindig kénytelen odamenni és véres verejtékkel másolatokat szerezni és kutatni az elveszett illetve más – katonai – levéltárakba került iratok után.
Nem akarok most túlságosan kitérni arra, hogy a nyugati hatalmak – Franciaország, Nagy-Britannia, USA – mennyire cimboráskodtak a Franco-féle rendszerrel. Már azzal kezdődött, hogy Anglia és Franciaország a spanyol kormánnyal megkötött, politikai és katonai támogatásról szóló szerződéseit nem tartották be, mert a spanyol munkásmozgalom láttán – helyesen – a hazai tőkéjük érdekeit féltették.
A II. világháború alatti semlegességet is, a hidegháború alatt Spanyolország antikommunista szerepét is hálálták. Az USA 1953-ban katonai egyezményt kötött Spanyolországgal, amely keretében a rotai, zaragozai, torrejóni és moróni támpontokat odaadta a NATÓ-nak. Pénzügyi segítségen kívül az USA Spanyolország az ENSZ-be való belépését is lehetővé tette 1955-ben. Azóta a spanyol kormány megbízható nyugati szövetségesként a belföldi folyamatos tisztogatásokat nyugodtan folytathatta. Legalább az angol nyelvű történelmi irodalomban nem fasiszta, hanem csak „tekintélyuralmi“ rendszernek számít.
Ez az előadás elgondoltatható.
Először elködösíti a fasizmus fogalmát, aztán Spanyolországot mintaországnak mutatja be. Spanyolországban ugyan volt polgárháború, de lezárult. A nemzeti tábor győzött a köztársaságiak fölött. Ez bár szomorú tény, de valahogy szükséges, mert így a munkásmozgalom szenvedett vereséget. Ez nagyon tetszik az előadónak. Hiszen az a legnagyobb rémálma, hogy a munkások valahogy szerepüket a tőkés rendszeren belül kérdésessé teszik, azaz a szolgálatukat a tőkésekkel szemben megtagadják.
Ezen veszély leküzdésében minden szabad. Spanyolországban a fasizmus a polgárháború alatt és utána alkalmazott módszerei ugyan megkérdőjelezhetők, de eredményük mindenképpen elismerésre méltó: megakadályozták a Szovjetunió befolyását is, valamint az anarchista, azaz a munkások önrendelkezésére irányuló törekvéseit is. A Franco-féle rendszer a kommunizmus minden válfajának a csupa lehetőségét leverte és lehetetlenné tette.
És most itt vagyunk a 2011-es gazdasági válságban, amelyről senki sem tudja, hova fog kilyukadni. Magyarországon vagyunk, ahol mindent elkövetnek, hogy a kritikus hangokat elhallgattassák, a médiákat a kormány oldalára állítsák, az oktatási rendszert átadják az egyházaknak, a munkanélkülieknek egyfajta munkaszolgálatot vezessenek be, stb.
És van itt valaki, aki a Franco-rendszert példaként bemutatja.
Ahogy Bert Brecht írta: Még termékeny az öl, honnan ez kijött ...
________________________________________________________
2011 nyarán, röviddel az említett előadás után
*********************
Kiegészítés:
A II. Spanyol Köztársaság és a polgárháború kiemelkedő személyiségei
*********************