Peter Decker (a GegenStandpunkt főszerkesztője)

AMIT MARXTÓL LEHETNE MEGTANULNI

Idézetek

A pesti előadás hirdetése

Van Marxtól a kapitalizmus kritikájának ez a nagy klasszikus műve: A Tőke. Én most azt akarom megmutatni, hogy társadalmunkról mennyi információt és bírálatot tartalmaz ez a könyv, mégpedig már az első néhány oldalán.
(Tőke-olvasókörért toboroz a továbbiakban.)
Meg akarom mutatni, hogy mennyire érdemes lenne ezt a könyvet olvasni, vele foglalkozni.
Bevezetésül annyit: Ha valaki olvas a Tőkével foglalkozó kommentárokat (amelyekből németül van bőven), nagyon merev és félrevezető módon úgy tárgyalják ezt a könyvet, hogy mintegy elméleti építményről van szó, amelynek az építési tervét kell először megérteni, beleilleszkedni a gondolatmenetbe, mint egyfajta filozófiai műnél. Ez nem segít az olvasónak.
Ezt a könyvet először is a valóságról szóló tájékoztatásként kell felfogni. A már több mint 120 éve elhunyt szerzőt arra kell használni, hogy segítségével megmagyarázzuk magunknak a világot. Ha esetleg nem alkalmas arra, akkor az ember félre is teheti a könyvet és saját magának kell ezt a magyarázatot kitalálnia. Csak egy dolgot nem szabad, éspedig azt mondani, hogy: Az elméletet akarom megérteni. Ezt legfeljebb első lépés lehet az irányban, hogy segédeszközként használjuk a világ megértéséhez.
A hagyományos marxológusok ugyanis úgy járnak el, hogy a Tőkéről pont olyan írásokat készítenek, mint Spinózáról, vagy Kantról: mint nagy gondolkodót, bekeblezik Marxot a tudósok Pantheonjába.
Én nem ezen az úton akarok haladni, hanem meg akarom mutatni, hogy a gazdasági rendszerünkről mennyi bíráló elemzés áll e vastag könyv gyakorlatilag minden mondatában, éspedig az egész elemzés egyetlenegy mozzanatát akarom követni és fejtegetni, az első kötet első fejezetének ez elejétől, és aztán a három köteten keresztül: A munka és a gazdagság viszonya ebben a gazdasági rendszerben.

Első rész: A gazdagság áruformája. Használati és csereérték

Kezdjük meg a könyv első mondatával, amely úgy szól:

„Azoknak a társadalmaknak a gazdagsága, melyekben a tőkés termelési mód uralkodik, mint «óriási árugyűjtemény», az egyes áru, pedig mint e gazdagság elemi formája jelenik meg.”

Esetleg van itt valaki, aki már belenézett ebbe a könyvbe, és ismeri ezeket a szavakat? De mindegy.

„Használati értékek alkotják a gazdagság anyagi tartalmát, bármilyen is a társadalmi formája. Az általunk vizsgálandó társadalmi formában a használati értékek egyúttal anyagi hordozói a – csereértéknek.”

Tehát először egy olyan állítás, amelynek minden bizonnyal senki sem mond ellent:

„Azoknak a társadalmaknak a gazdagsága, melyekben a tőkés termelési mód uralkodik” – tehát amiben élünk, amit ismerünk –, „mint «óriási árugyűjtemény» jelenik meg.”

Tehát minden, ami van, ami kell, amit az ember kíván, venni kell, – vásárolható. Van Auchan, van Tesco, van Ikea, – áruház van bőven, az árumennyiség óriási. Társadalmunk gazdagsága vásárolható, ez az első felvilágosítás.
Folytatódik egy első magyarázattal: használati érték és csereérték. „Használati érték” azt jelenti, hogy vásárolható dolgokról van szó, amennyiben hasznuk van. Minden, amire szükségünk van – szerszámtól kezdve élelmiszeren keresztül az italig, a mikrofonig, stb. – ezek a hasznos dolgok, a „használati értékek”. Egyben Marx már kijelenti: A világ minden társadalmának az anyagi gazdagsága ebben a formában létezik, a használati értékek formájában. Egy társadalomnak nem kell tőkésnek lennie, nem kell, hogy európai legyen. A középkorira ez ugyanúgy érvényes, mint a volt szocialista társadalomra: A használati érték formájában létezik minden társadalom gazdagsága.
Az első különlegesség, amelyet megfigyelünk, pedig az, hogy nálunk a használati értékek egyben a csereérték hordozói. Ez azt jelenti, hogy az áruk vásárolhatóak. A termékeket, a hasznos dolgokat venni kell, és a hasznos dolgok mindegyikének csereértéke van.
Tudjuk, hogy az átlagembernek a dolgok csereértéke először akadály abban, hogy fogyaszthassa őket. Mielőtt megkaphatja, pénzt kell adnia érte.

1.1. A csereértékek csak mennyiségileg különböznek egymástól, közös alapja az áruban foglalt munka

Ez a csereérték micsoda?

„A csereérték mindenekelőtt, mint mennyiségi viszony jelenik meg, mint az az arány, amelyben valamilyen használati érték másfajta használati értékkel kicserélődnek. Mivel x mennyiségű cipőkenőcs, ”

látjuk, hogy Marx még nem ismerte korszerű termékeinket … Ez nálunk már eléggé jelentéktelen termék –

„mivel x mennyiségű cipőkenőcs, ugyanígy y mennyiségű selyem, ugyanígy z mennyiségű arany stb. 1 quarter búza csereértéke, ezért x mennyiségű cipőkenőcs, y mennyiségű selyem, z mennyiségű arany egymással helyettesíthető, vagyis egymással egyenlő nagyságú csereértékek kell hogy legyenek.”

Nem túl nagy lépés ez gondolatilag. Azt jelenti: ha x mennyiségű cipőkenőcsöt vásárolhatunk y mennyiségű selyemért, és y mennyiségű selymet z mennyiségű aranyért, akkor nyilvánvalóan x mennyiségű cipőkenőcsöt z mennyiségű aranyért vásárolhatunk. Ami a csereértéket illeti, a dolgok azonosak egymással. Azonos nagyságú csereértékek.

„Egy és ugyanannak az árunak érvényes csereértékei valami egyenlőt fejeznek ki. … Mind a kettő (cserélt dolog) tehát egyenlő egy harmadik valamivel, ami magába véve sem az egyik, sem a másik.”

Ez sem nehezen érthető. A gondolat a következő: Ha a cipőkenőcs, a selyem, az arany bizonyos arányokban ugyanannyit érnek, tehát bizonyos mennyiségeiknek ugyanaz az értéke, akkor mind a három olyasvalamit fejez ki, ami sem cipőkenőcs, sem selyem és nem arany, – mert ha az aranyról lenne szó, akkor ez nem lenne azonos a cipőkenőccsel – tehát valami olyan kell legyen, ami sem cipőkenőcs, sem arany, hanem valami harmadik. A híres közös harmadik valami.

„Ha mármost eltekintjük az árutestek használati értékétől,”

– mert ettől el kell tekintenünk, hiszen ez az, amiben különböznek egymástól –

„Ha mármost eltekintjük az árutestek használati értékétől, csak egy tulajdonság marad, az, hogy ezek munkatermékek. Ezek a dolgok már csak azt fejezik ki, hogy termelésükre emberi munkaerőt fordítottak, emberi munkát halmoztak fel. Ennek a közös társadalmi szubsztanciájuknak a kristályaiként értékek – áruértékek.”

Hogy másképpen fejezzem ki ugyanazt: a bennük lévő munka – majd visszatérek arra, hogyan folytatódik ez az ügy – a bennük lévő munka – ez az értékük szubsztanciája. Ez az, ami az értéket képzi.
Elmondhatom: általában a cseréig mindenki egyetért. Mindenki érti azt, hogy vannak áruk, ezeket cserélik bizonyos arányokban, csereértékük van – sőt azt mondhatja valaki, hogy ez segíti az emberi érintkezést – tehát ez mind nem rejtély, és senki sem tagadja, hogy így van.
Ha azonban a munkánál kötünk ki, akkor már kezdődik a vita. Volt ugyanis egy olyan korszak – már rég elmúlt – amikor a közgazdaságtan – legalább a tőkés országokban – még foglalkozott Marx-szal. Ma már nem szerepel ott. A gazdaságtan metafizikusának tartják, és semmi közük hozzá.
Ez a Marx-szal való foglalkozás a közgazdászoknál, amit említettem, 1900 körül zajlott le. Marx tanait tárgyalták, és azt mondták, nem, nem, ezt a következtetést, hogy az áruk közös tényezője, a bennük meglévő munka alkotja a csereértéket, ezt nem tudjuk követni. Ettől elzárkózunk.
Majd arra térek ki, miért mondták azt. De egyelőre azt mondták, hogy nem fogadják el ezt a következtetést. Az áruk közös tényezője a hasznos voltuk, hasznuk is lehet. Az egyik cserél valamit, a másik is, az egyik odaad valamit, a másik megkapja, tehát mind a kettő cserél, és a közös harmadik a haszon – azt mondták.
Erre először azt kell mondanom: egy dolognak a haszna a konkrét, objektív voltához, használati értékéhez fűződik. Különböző konkrét, hasznos dolgok közös haszna nem létezik. Az állítás esztelensége akkor válik világossá, ha azt kérdezzük: mi a hasznosabb? Az asztal, vagy az ágy?
A válasz az: alkalomtól függ! Aki aludni akar, az ágyat választja. Aki enni szeretne, vagy ülni, írni, neki hasznosabb az asztal. Az íráshoz egyáltalán nem hasznos az ágy! De az, hogy közös nagyságú a haszon mind a kettőnek, asztalnak és ágynak, teljesen abszurd.
Más példákat is hozhatunk fel, hogy milyen tárgy hasznosabb a másiknál. Az egész áruvilágon keresztül folytathatjuk, és az eredmény mindig az lesz, hogy a dolgok hasznát nem lehet összehasonlítani, mert éppen sajátosságukhoz tartozik. Azt is talán külön kell megemlíteni: Természetesen csak különböző használati értékeket cserélnek. Senki nincs, aki olyan ostoba lenne, hogy cipőkenőcsöt cserél cipőkenőcsért. Tehát az emberek csak olyan használati értékeket adnak oda egymásért, amelyek nem azonosak. Azt tartják maguknál, ami van, ha kell. Ha nem kell, ha odaadják, akkor nem kell ugyanaz.
Tehát összefoglalásul: a hasznosság nem lehet az. A közös harmadik nem lehet az a szolgálat, amelyet a már megvett áruk teljesítenek a vevőnek. Mert ez a szolgálat éppen nagyon különböző attól függően, milyen használati értéke van az árunak. Közös nem lehet. Közös csak az a szolgálat lehet, amelyet termeléskor, előállításkor teljesítettek az árunak.
Az idézetek között van egy eléggé furcsa mondat, a kettes pont alatt a harmadik bekezdés elején. Azt írja, hogy:

„Mint csereértéket azonban az árut mindig csak az eredmény nézőpontjáról tekintjük.”

Nem arról a szolgálatról van szó, amelyet teljesít – ezek árunként különböznek – hanem arról a szolgálatról, amelyet rajta teljesítettek, amikor az áru készült. Tehát a dolgok egyetlen közös tényezője az, hogy munkát fordítottak rá. Meg kell mondani: ez nagyon ésszerű is. Végülis a munka ráfordítása az egyetlen erőfeszítés, amely a társadalomnak kell, hogy szükségleteit kielégítse. Hogy a dolgokat elő kell állítani, ez éppen az az erőfeszítés, amelyet az áruk tartalmaznak. Úgy mondhatjuk: ez a tartalom teszi ki az egyik árunak azt az erejét, hogy egy másik áruval bizonyos mennyiségben rendelkezhet. Rövidebben: hogy valamit kap érte.

1.2. A közgazdaságtan és a határhaszon elmélete

Most másra kell kitérni, ezt akarom elmesélni. Ez a gondolat: a ráfordított munka teszi ki az áruk értékét, ennek a gondolatnak a polgári, avagy demokratikus társadalomban óriási súlya van, a baloldalon ugyanúgy, mint a jobboldalon. Ennek az oka kissé szórakoztató. Voltak ugyanis szocialisták, akik Marx híveiként cselekedtek, szintén a 19-ik és 20-ik század fordulóján. Liebknecht, Bebel, Kautsky, és a többiek. Ők elolvasták Marxot és azt mondták: Itt áll! A munka teszi ki az egész értéket! Egyáltalán nem tűnt fel nekik az, hogy – erre majd visszatérek – milyen óriási elemzést és egyben bírálatot jelent ez a társadalomról, hogy a munka teremti a gazdagságot. Majd később megmagyarázom, ez mit jelent.
Hogy a munka a gazdagság forrása és mértéke, ez mindenképpen bírálat. Ők, ezek a szocialisták azonban nem bírálatnak fogták föl, hanem dicséretnek. Azok az emberek, akiket mi képviselünk, a munkások, nézzétek csak, ezek teremtik az egész értéket! És olyan rosszul bánnak velük! Ők pedig a társadalom legfontosabb osztálya. Ez az az osztály, amelynek minden köszönhető, és ezért tényleg jobban kellene bánni velük!
Ezt hallották a közgazdászok és azt gondolták: Igaz, ha ezt elismerjük, hogy a munka teremti az egész értéket, akkor a nyereség jogtalan. Rablás, kifosztás. És akkor – ez tényleg szórakoztató – kb. 40 év alatt a világ 5 különböző helyén, de egymástól függetlenül föltalálták a „határhaszon” tanát. Egyes esetekben nem is tudtak egymásról. De a kívánság az volt, hogy: Ilyenfajta kell! – ez a kívánság megvolt. Világos volt számukra: Nem ismerhetjük el, hogy a munka teremti az egész értéket. Egy olyan elméletet kell előteremtenünk, amely elvezet Ricardo és Marx munkaérték-tanától. Ez végül is sikerült nekik. A munkát helyesítették a haszonnal. Egy igazi politikai indíttatásból: Mert a munkaértéktan következményeként a nyereség ki-nem-érdemeltnek tűnik. Azt mondták: emiatt, a politikai következmény miatt más elméletet kell kiagyalnunk, hogy ne ez jöjjön ki. És más elméletet találtak ki. Ebből kiindulva fogalmaztak meg Marx munkaértéktanát bíráló kifogásokat. Ebből szeretnék néhány érvet idézni, hogy érthetővé tegyem azt, hogy mennyire kell Marxot félreérteni ahhoz, hogy így lehessen bírálni őt.
(Akit érdekelnek ezek a gondolatok: Van egy könyvünk: „A Mikrogazdaságtan. Az érték magyarázatától a határhaszon feltalálásán keresztül, a piac matematikai dicséretéig”, sajnos csak németül.) (1)

Tehát most vannak ezek a kifogások a munkaértéktan ellen, és az első (amely Jevons és Menger nevéhez fűződik) úgy szól: nem lehet igaz, amit Marx ír, hiszen gyakran nem abban az arányban cserélődnek az áruk, amennyiben munkát tartalmaznak. Képzeljük csak el: Ha valaki a sivatagban van, és kis híján szomjan hal, hát – ez a pasi bizonyára egész vagyonát odaadná egy pohár vízért!
Igaza van, persze. De ez a sivatagban van így, ha éppen nincs piac a közelben. Mi azonban piacgazdaságban élünk. Azokról az árakról kell beszélnünk, amelyeket a piacokon fizetnek, nem pedig a sivatagokban.
Egy másik azt mondja: Vannak olyan dolgok, amelyeknek az értéke egyáltalán nem függ össze a rájuk fordított munkával. Gondoljuk csak a művészeti alkotásokra, a képekre!
Ez is igaz. Első és egyetlen példányok, megismételhetetlen dolgok – ezekért fizetnek előszereteti árakat, ebben túl is tesznek egymáson. De mi itt a megismételhető árukról beszélünk, azokról a dolgokról, amelyekből él a nemzet, és ez nem egyéni képekből él. Nagy mennyiségben előállított termékekből él, tehát ezeknek az árairól és értékeikről kell beszélnünk, és nem arról, hogy léteznek művészeti alkotások is, amelyeknek alig van közük a gazdasághoz.
Jön a harmadik, és azt mondja: utánajártam, kiszámoltam, hogy az áruk csak nagyon ritkán cserélődnek pontosan abban az arányban, amelyekben munkát tartalmaznak. Egy ilyen embernek azt mondanám, hogy ő már majdnem helyesli a munkaértéktant. „Nagyon ritkán”, „pontosan” – miféle kifogás ez?
Jön a következő, és azt mondja: aki úgy beszél, mint Marx a munkaérték tanával, azt felejti el, mennyi munkát fordítottak és fordítanak hasztalan vacakokra. Ezt a munkát senki sem fizeti meg. Sok ember állít elő valamit, ez aztán nem talál vevőre, és elvész az értéke.
Mindezek a kifogások két dologból táplálkoznak. Először, egy olyan mércét használnak, amely nem áll meg. Ezek a közgazdászok úgy látják, hogy Marx kigondolt egy olyan elméletet, amellyel kiszámíthatjuk az árakat, illetve még inkább: amellyel megjósolni lehetne őket. Ez ugyanis egy olyan kívánság, amely mindig megvan a közgazdászoknál: ha egy ilyen elméletre szert tudnának tenni, akkor igazi pénzforrással rendelkeznének. Aki ma tudná, mennyibe kerül holnap az olaj, az nagyon meggazdagodhatna. Ugyanígy járna az, aki tudná, hogy mennyibe kerül a VW-részvény holnapután. Teljesen világos, hogy ilyen elmélet, ilyen módszer nincsen. De a mérce megmarad, mint eszményi cél: egy elméletet akarnak megtalálni és használni a megfelelő ár kiszámításához. Aztán valódi tényeket hoznak fel ellene, és arról panaszkodnak, hogy nem jó ez az elmélet, mert nem működik. Így persze nem megy. Tudományellenes az ilyen eljárás, röviden: ostobaság. Marx nem akart elméletet létrehozni az árak kiszámításához. Azt magyarázza, mi az ár, és az ár magyarázatának egy mozzanata az, hogy itt semmit sem lehet kiszámítani, hiszen az árak egy anarchikus, azaz fejetlen piaci verseny következményei.

1.3. A piacon csak a társadalmilag szükséges átlagmunkát, nem az egyéni munkát fizetik ki

Az egész felfogás, hogy az áruk pont a reájuk fordított munka arányában cserélődnek, illetve cserélődniük kellene, teljesen félreérti Marx elméletét. Mert nem olyan társadalomban élünk, ahol az ember végzi a dolgát, majd elmegy valamilyen irodához, és azt mondja: két órát dolgoztam, és a társadalom ennek megfelelően kifizeti a munkabérét. Nem, a magántulajdon társadalmában élünk, ahol tulajdonosok vannak és találkoznak egymással. Az elemzés kedvéért most feltételezzük, hogy az áruk termelője és eladója egy személy lenne, tehát kisiparosok világát képzeljük el. Például egy agyagost, aki tányérokat készít, majd eladja. Általában már nem így működik, de feltételezzük ezt. Marx a „Tőke” első fejezetében is így írja le a viszonyokat. Magántulajdonosok világában élünk, akik termelnek a piacnak, ahol verseny folyik. Senkinek nem fizetik meg a munkáját – ez az egész üzleti eljárás a seftelés természete és lényege.

Ezt szeretném részletesebben megmagyarázni. Mert a társadalmunk egyik abszurd mozzanata abban áll, hogy a munka egyéni munka: magántermelők termelnek, de egyértelműen társadalmi szükségletekért. A cipész nem tudja hordani mindazokat a cipőket, amelyeket készített; az asztalos nem tud ülni mindazokon a székeken, amelyeket gyártott. Tehát mindenki termel mások szükségleteiért – de nem azért, hogy kielégítse őket, hanem azért, hogy kihasználja. Mindenki termel mások szükségleteiért, mert ki akarja használni azokat – így a szükségletek az emberek gyengesége. Ott megfogják: kell neked az én termékem? Ha igen, akkor tedd az asztalra a pénzt, fizesd ki! Rám vagy szorulva, tehát adj ide valamit!
Ezért nagyon fontos számon tartani azt, hogy senki nem akarja az áru értékét, azaz a ráfordított munkaerőt pénzzé tenni. Senki nem akar „igazi, helyes” árat fizetni. Az ügyfél meglehetősen keveset akar fizetni azért a termékért, amelyet el akar sajátítani. Az eladó azonban meglehetősen magas árat akar zsebre tenni azért a termékért, amelyet kínál. Egyikük sem akarja az áru értékét megtalálni. Mind a kettő versenyben szerepel, eladó és vevő versenyezik egymással. A vevő azt mondja: kevesebbet fizetek! Az eladó azt mondja: többet kell ideadnod!
Mindegyik a másik oldal szükségletét meglehetősen ki akarja feszíteni, amennyire csak lehet. Nem akarják a munkát kifizetni.
Ezért az egész duma arról, hogy a munka meghatározza az értéket, csak úgy értendő, hogy ez ennek a versenynek a terméke. Az érv az, hogy itt egy átlagról van szó, – egy verseny, egy harc eredménye, amiben mindenki harcol mindenki ellen, és a meglett végeredmény pedig a verseny eredménye. Csak akkor adódik, keletkezik egy ilyen végeredmény, ha ez a társadalmilag szükséges átlagmunka. Ez teljesen más, mint az a dolog, hogy mindenki megkapja a munkájának megfelelő árat. Így nem működik az egész.
(Ha valaki nem ért valamit, vagy nem ért egyet velem, vagy ha valakinek idegen a tőlem használt nyelv, azaz fogalmak gyűjteménye, akkor csak szóljon.)

Az ide tartozó idézet úgy szól:

„Az a munka azonban, amely az értékek szubsztanciáját alkotja, egyenlő emberi munka, ugyanannak az emberi munkaerőnek a kifejtése … társadalmi átlagmunkaerő, tehát egy áru termeléséhez is csak az átlagosan szükséges, vagyis társadalmilag szükséges munkaerő.”

Tehát vissza az általam tárgyalt anyaghoz: mivel az ügyfél meglehetősen keveset akar fizetni, több eladót vesz szemügyre; és annak az eladónak az áruját veszi meg – feltételezve, hogy ugyanarról az árufajtáról van szó –, amely olcsóbb. Ez a másik eladót arra kényszeríti, hogy saját áruját szintén ezen az áron adja oda. Ez pedig korlátozza a más eladók kísérleteit arra nézve, hogy a szükségletet meglehetősen kifeszítsék, amennyire ők tudnak termékeiktől, teljesítményeiktől függőséget teremteni. Ez a társadalmilag átlagos munkaidőről szól. Ha valaki több időt igényel a termékének előállításához, de van más ember, akinek kevesebb idő kell ugyanolyan termék előállításához, és ennek következtében olcsóbban kínálja a termékét: akkor az első termelő, aki több idő alatt készítette el termékét, nem ragaszkodhat ahhoz, hogy több időt fordított rá.
Mert itt verseny folyik – sok bírálat létezik e körül – a korlátozott szükségletekről, illetve ennek fizetőképességéről. Csak azért lehetséges ez a verseny, mert a többiek elismerik. Tehát ennek a versenynek az az alapja, hogy a többiek, a függők, a fogyasztásban résztvevők elismerjék ennek szükségét, mert csak így használhatják ki a termelők a fogyasztók függőségét.
Tehát egyelőre összefoglalásul: az a munka, amelyet valaki ráfordít valamire, nem az a munka, amit kifizetnek, hanem azt a munkát fizetik ki, ami a társadalmilag szükséges átlagmunka és nem az egyénileg – akármilyen nehézségek között – teljesített munka.
És „társadalmi szükségeshez” tartozik az a kérdés is: egyáltalán szükséges-e ez a munka? Nem csak az, hogy valaki olyan gyorsan vagy lassan végezte-e, mint a másik, vagy az iparág átlaga, hanem: egyáltalán szükséges volt-e? Ha például valaki dolgozott, és a termelékenység átlagának megfelelően is dolgozott; tehát nem fordított erre a munkára több időt, mint normális esetben ráfordítanak arra, hogy, mondjuk, ágyat készítsünk, akkor ez a munka felesleges is lehet. Azért, mert nem akad elég vevő az ágyakra és a társadalmi kereslet az ágyak iránt már ki van elégítve.
Ez azt jelenti, hogy valaki ugyan akart értéket előállítani, olyan árut akart gyártani, amelynek csereértéke van, de nem sikerült neki, mivel az ő terméke iránt nincs kereslet. Alaposan befürdött azzal a kísérlettel, hogy egy társadalmi szükségletet kihasználjon saját magának. Kudarcot vallott: értéket akart termelni, de nem sikerült.

Most már annyinak világos kellene lennie, hogy: nem olyan társadalomban élünk, amelyben az embereknek kifizetik a munkájukat. Hanem ahol a ráfordított munka az egyiknek eszköz arra, hogy másokkal versenyezzen. A termelő munkája a verseny tárgya és eszköze; és hogy és milyen mértékben számít ez a munka majd a társadalmilag szükséges átlagmunkának, azaz a vevőtől elismert munkának, – ezt csak a piacon tudja meg. Csak ott, utólag derül ki, hogy: az ő munkája egyáltalán a társadalmi munka része volt-e, vagy csak beképzelte-e ezt?

1.4. A „láthatatlan kéz” nem teremti a jólétet, mivel a nem fizetőképes szükséglet nem számít a piacon

Mindez nem ismeretlen a közgazdaságtanban, tehát azokról az ellenfeleinkről, akikről jelenleg szó van, a közgazdászok valamelyest tudnak.
Hogy például a „piacalanyok”, a piacon résztvevők önzőek, hogy csak saját előnyeiket tartják szem előtt, hogy ki akarják használni a többieket – minderről tudnak. De itt nem ez a kérdés. A közgazdaságtan azonban nem rest. Azt mondja: akármilyen gonoszak és rosszindulatúak is lehetnek – a piac láthatatlan keze mégis ahhoz az eredményhez vezet, hogy a legnagyobb boldogság kijön a legtöbb embernél.
Adam Smith óta létezik ez a „láthatatlan kéz”. A piac egy nagy lombik, vagy üst. Rettenetesen önzően mennek oda az emberek, de saját magukon csak úgy tudnak segíteni, ha másvalakinek tesznek egy szolgálatot, és így a végén kijön a közösség legnagyobb haszna.
Nem igaz. Ha eleinte az álláspont az, hogy csak azért termelnek, mert mások szükségleteit akarják kihasználni, hogy ezeknek a munkáját, azaz munkatermékeit és szolgálatait elsajátítsák, hogy szolgáikká tegyenek másokat – csak azért a termelők is kínálnak valamit – ha ez az álláspont, akkor erről nincs visszaút a haszonhoz. Ekkor minden haszon – a saját ugyanúgy, mint az idegen – ennek az álláspontnak alá van vetve, hogy csak, mondjuk ki a mindenki által ismert tényt, hogy csak a pénzszerzésről van szó. Nem az a dolog lényege, még igazsága sincs, hogy a pénz arra lenne kitalálva, hogy meglehetősen hasznot teremtsen mindenkinek – ahogy a közgazdaságtan állítja.
Nem így van. A pénzszerzés, mint cél néhány következményét akarom fölmutatni. Ha egy olyan társadalomban élünk, amelyben a cseréért termelnek, tehát mindenki azért termel, hogy csereértéket termeljen, azaz hozzáférési hatalmat mások termékeire, vagy más szavakkal: mindenki ki akarja a mások szükségleteit használni, nem pedig kielégíteni, ahogy már említettem – ez azt jelenti, hogy: olyan szükségleteket, amelyeket nem lehet kihasználni pénzszerzés végett, egyáltalán nem szolgálnak ki. Olyan szükségletek, amelyeknek nincs fizetőképességük, ezek bár léteznek, de egyben gazdaságilag nem léteznek. Ez az első utalás arra, hogy a legnagyobb szám úgynevezett legnagyobb haszna – egyszerű hazugság. Olyan társadalomban, ahol a csereérték értékesítéséről van szó, ezért először a csereérték termeléséről, hogy a piacon hozzáférhetünk mások termékeihez, ezekre szerezhetünk hatalmat, tehát mások szükségleteit kihasználjuk, de nem szolgáljuk ki – ott a szükséglet maga nem számít, és nem létezik. Olyan szükségletek, amelyeket nem lehet kihasználni, tehát olyan szükségletek, amelyek nem képesek arra, hogy kielégítsék az árukínáló pénzszerzési vágyát – ezek gazdaságilag nem szerepelnek. Nem léteznek, semmisnek tekinti a közgazdász.

Ezért egy ilyen társadalomban, ahol az érték körül folyik a termelés, mindig létezik a kívánságok sikeres kielégítései mellett egy második társadalom, amelyben a legnagyobb nyomor uralkodik. Tehát a sikeresen kielégített szükségletek mellett léteznek azok a szükségletek, amelyek hoppon maradnak. Ilyen társadalomban az is magától értetődik, hogy ésszerű sorrend nem létezhet. Ésszerű sorrend alatt azt értem, hogy: először a legfontosabb. Amíg még vannak olyan emberek, akik hidak alatt alszanak, nem kellene, hogy legyenek sportkocsik. Erről van szó: csak az után, hogy a szükséges dolgok, szükségletek ki vannak elégítve, akkor jöhetnek a játékszerű termékek. Ez lenne az ésszerű termelés. Egy olyan társadalomban, amilyen a mienk, ez ki van zárva. A szükséglet csak annyit számít, amennyi csereértéket a markában tart. Épp azért a legnagyobb nyomort nem kezelik, nem szüntetik meg, és a legnagyobb fényűzés iránti keresletet szolgálják ki, mert az utóbbinak van fizetőképessége.
E piacra való termelés más következménye, hogy: ennek az anarchikus, azaz fejetlen termelésnek minden kockázata magánügy, azaz a magántulajdon ügye. Erről már volt szó. Ha valakinek nem sikerül a társadalmilag szükséges munkát előteremteni, – feltételezzük, hogy ez a valaki egyszerűen ügyetlen, nem olyan ügyes és gyors, mint mások –, akkor ez azt jelenti, hogy munkájával kevesebbet termel, vagy egyáltalán nem termel értéket. Holott bizonyos hasznot termelhetne a környezetének. Nem kell most olyan valakire gondolni, aki nagyon elmaradott. Nem, vannak, akik nem egészségesek. Vannak, akik öregek. Ezek még teremthetnének valamilyen hasznot, de értéket már nem termelhetnek munkájukkal. Először fokozatosan kevesebbet, egy bizonyos küszöb túlhaladása után már egyáltalán semmit.
Egy ember igyekszik a társadalmi szükségleteket kihasználni, termel valamit, és elszámolja magát a keresletet illetően. Ez az ő pechje. Dolgozott, erőfeszítést tett, míg – az eredmény nullával egyenlő.
Ha az ember sétál egy gyalogos zónában vagy üzleti utcában, nem győz csodálkozni, hogy milyen gyakran váltják egymást a butikok. És akkor gondolkodom azon, hány ember megy tönkre folyamatosan azzal a kísérlettel, hogy a piacon igyekszik valamit ajánlani, eladni. Mielőtt egy ilyen butikot nyitnak, hány millió forintot kell beruházni, hogy a világítás rendben legyen, s egyéb cifra vacak olyan helyre kerüljön, hogy a reklám szempontjából meglehetősen vonzó legyen az üzlet. Sokan eladósodnak életük végéig – ez volt annak az ára, hogy a piacgazdaságban gyökeret próbáltak verni.

1.5. Az érték tiszta formája a pénz, amire mindenki szert akar tenni

Ami ezentúl is a piacnak való termelésben foglaltatik: még egyszer ismétlem, illetve emlékeztetek arra mindenkit, hogy aki ajánlatot tesz a piacnak, használati értéket kell termelnie; valami hasznosat. Tudnia kell azt is: nem az a fontos, hogy ÉN hasznosnak tartom az illető terméket. Hasznosak-e például NEKEM a csengőhangok variációi a mobiltelefonoknál – hmm, ez személyes kérdés. De ha vannak emberek, akik hajlandók erre pénzt költeni, ezek így bebizonyítják, hogy ők hasznosnak tartják ezt. Ez azonban a gazdaság szempontjából elegendő. Nem az a fontos, hogy nekem tetszik-e, avagy az értelmes emberek bizottsága dönt a termék hasznossága mellett. Egyszerűen csak arra van szükség, hogy akadnak olyan emberek, akik pénzt adnak érte. Az a bizonyíték arra, hogy pénzt ér, hogy ezek az emberek értékesnek, hasznosnak tartják. Így pedig ez a termék megmutatja, hogy: erre a termékre ráfordított munka a társadalmilag szükséges összmunka része.
Tehát valami hasznosat termeltek. De valójában mindenki, aki bármilyen hasznos tárgyat állít elő, csak azért teszi meg, hogy pénzt termeljen. Igaz, azon a szakaszon, amelyen jelenleg tartunk Marx könyvében, ez úgy szól: hogy csereértéket termeljen. Tényleg így van. De mi azt is tudjuk: a fejlett csereérték a mindennapi gyakorlatban azonos a pénzzel, tehát az árral, amelyet egy áruért kell fizetni.
Tehát mindenki igazándiból pénzt akar termelni. A pénz pedig micsoda tulajdonképpen? Érdemes ezen gondolkodni. Mivel rendelkezik az ember, ha pénzt tart a kezében? A pénz társadalmi hatalom kézzel fogható formában. A pénz hatalom más emberek fölött, hatalom a társadalmi termelés fölött, éspedig olyan formában, hogy a nadrágzsebben lehet ezt hordozni. Ez egy szép és korszerű különlegesség: hatalom mások fölött, az ő szolgálatuk és birtokuk fölött; éspedig anyagi formában, tárgyként rendelkezik vele az ember.
Ez a fajta hatalom, amely lehetővé teszi a hozzáférést emberekhez és termékekhez, a pénz egyik oldala. Gazdagság ebben a társadalomban éppen hozzáférési hatalmat jelent és nem élvezetet. Nem azt jelenti, amit általában az ember elképzel, ha gazdagságról van szó: szép dolgokat, egy jól berendezett lakást, előkelő ételeket. Itt csak hasznos dolgokról van szó, amelyeket pénzért lehet venni. De az a gazdagság, amely körül forog az egész gazdasági tevékenység; az a fajta gazdagság, amelyre mindenki igyekszik szert tenni a piacnak tett ajánlataival, az ott értékesítendő áruival – ez a gazdagság a pénz. És ez nem a hasznos dolgokat jelenti, hanem a hozzájuk való hozzáférést, azaz azt a hatalmat, hogy rendelkezni lehessen velük.
A pénz furcsa dolog: lehetőség minden hasznos tárgyra, de egyiküknek sem a valósága.
Mindenki tudja: pénzt nem lehet enni. Ez a pénz mégis a legfontosabb szükséglet ebben a társadalomban. Szép kis ellentmondás: épp az elvont gazdagság, tehát az a gazdagság, amely magában semmit sem jelent, csak hozzáférési lehetőséget más használható dolgokra – éppen ez a legfontosabb, ezt akarja mindenki magáévá tenni.
És ha a pénz után futunk, akkor szemben állunk az egyetlen szükséglettel, amely tényleg magában mértéktelen.
Aki a közgazdaságtant választotta, mint tanulmány, az első órán már hallja: a szükséglet magasabb az áruajánlatnál. (Van erre rövidítés és egyenlet, de nem jut eszembe.) A társadalmi kereslet mindenképpen felülmúlja az árukészletet. Szépen matematikailag kifejezve: K nagyobb Á-nál. Az ember telhetetlen, folyton többet akar a meglévőnél.
Valójában az ember nem telhetetlen, és semmiből nem akar többet a meglévőnél, – csupán a pénzből. Minden más szükséglet magába foglalja a mértékét. Az egyik több sört szeret, a másik kevesebbet, de senki sem akar a végtelenségig sört fogyasztani. Az egyik szívesebben néz tévét, a másik nem annyira – de senki sem akar végtelen mennyiségű tévékészüléket felhalmozni a lakásában.
Minden szükséglet magába foglalja a mértékét: nagy és fényűző is lehet, de akkor is véges, meghatározott. Csak a pénznek nincsen mértéke. A pénz az a szükséglet, vagy az az áru, amelyből soha sincs elég, és amelyből soha sincs túl sok.
Nagyon is meg lehet mutatni ezt az előszeretetet az elvont gazdagság iránt, ha tisztán és céltalanul mutatkozik. Itt bizonyára sokan ismerik a Miki Egér képregényeket. És ott van Dagobert Kacsa bácsi. Ő beleugrik az arany halomba és lubickol benne. Ebben leli örömét. És ezt már egy gyerek is abszurdnak látja.
Dagobert ugyanis kincsképző, ami magában már abszurdum: az elvont gazdagságot szereti, gyakorlati alkalmazása nélkül. Ez egy lökött öröm vagy előszeretet.
De ne ámítsuk magunkat: részben mi is mindnyájan szükségszerűen kincsképzők vagyunk. Aki takarékoskodik az öregkorára, ellentmondással áll szemben, mert két dologgal tisztában van: először, minden nap támadnak szükségletek, amelyek kielégítéséhez pénz kell. Másodszor, nem biztos, hogy holnap is rendelkezésére áll az a pénz, amelyre szüksége van. Ebből az ellentmondásból következik szükségszerűen, hogy öregkorra pénzt kell félre tenni. Tehát konkrét, kézzelfogható szükséglet nélkül kell pénzt felhalmozni, anélkül, hogy itt bármit is előre ki lehetne számítani. A célszerűtlen pénzfelhalmozás így válik céllá. És ebből az ellentmondásból – holnap is lesznek szükségleteim, de nem biztos, hogy hozzáférek az ehhez szükséges pénzhez; biztosan azonban azt tudom: ha tényleg öreg és tehetetlen vagyok, akkor már semmilyen módon sem kereshetek pénzt – ebből az ellentmondásból következik az is, hogy azt is tudja az ember: jobb, ha többet teszek félre, mint kevesebbet. És ez tényleg már mértéktelen.

1.6. Következtetések az eddig leírtakból

Most, az eddig elhangzottak alapján néhány következtetést levonhatunk a piacnak való termelésről. Ha egy társadalomban a munka arra szolgál, hogy csereértéket termeljen, akkor mi történik? Egy sor eléggé alapvető és durva konzekvenciára kellett rádöbbenünk.

Tovább. Marx annak idején egyáltalán nem tartotta problematikusnak, hogy a munka termel-e értéket, vagy sem. Teljesen világos, magától értetődő volt neki, hogy igen. Különben nem csak annak idején, ez tényleg magától értetődik. A könyvekből néha fel kell nézni, és ki kell tekinteni a világba. A német kormányfő nemrég azt mondta: Mindnyáján többet kell dolgoznunk, ha jóllétünket akarjuk biztosítani! Érdemes tehát azt a tényt, hogy a munka teremti a gazdagságot, ennek a szubsztanciáját teszi ki, érdemes ezt a tényt kérdésessé tenni?
Avagy fordítva: ha fellendülés van, akkor az hangzik el, hogy: „Hála istennek, ismét van munka az országban!” Vagy más politikai jelszó: "Csökkenteni kell a munkabért, csökkenteni kell a vállalkozókra kivetett adót, hogy a munkát az országban tartsuk!" Mindezeket a mondatokat nyugodtan és simán kiejtik a politikusok. De ha egyiküktől azt kérdeznénk: nos, igaz-e, ugye, te is elismered, hogy a munka teremti a gazdagságot, akkor az illető – pláne, ha valamikor tanult egy gazdasági egyetemen – azt fogja válaszolni: nem, ilyen egyszerűen nem lehet ezt mondani!

De Marxnak ez nem jelentett problémát, és ha valaki rákérdezett volna, akkor bizonyára azt válaszolta volna: persze, hogy a munka minden gazdagság alapja, de nem ez a kérdés. A kérdés ugyanis az, hogy milyenfajta munka teremt értéket. Másképpen kifejezve: Milyen szerep jut a munkának akkor, ha értéket kell termelnie? És most jutottunk el előadásom másik szakaszához. A munka az érték alapja, de hogyan?

___________________________________________________________________

(1) Die Mikroökonomie. Von der Erklärung des Werts über die Erfindung des Grenznutzens zum mathematischen Lob des Marktes. Gegenstandpunkt Verlag