Második rész. A munka szerepe az érték képzésében. Konkrét és elvont munka

Ehhez van Marxnak a következő érdekes megfigyelése:

„Az áru eredetileg mint kettős valami jelent meg előttünk: mint használati érték és mint csereérték. Később kitűnt, hogy a munkának, amennyiben értékben fejeződik ki, szintén nem ugyanazok már az ismertető jelei, amelyekkel mint használati értékek létrehozója rendelkezik. Az áruban foglalt munka e kettős természetét először én mutattam ki kritikai módon … a döntő pont, amely körül a politikai gazdaságtan megértése forog.”

Ebből először kiderül az, hogy Marx nem abban különbözik a klasszikus közgazdaságtantól, hogy a munkát tartja az érték alapjának. Ezt Adam Smith és Ricardo ugyanígy látták és leírták. De Marx velük szemben azt mondja, hogy az „a döntő pont, amely körül a politikai gazdaságtan megértése forog”, hogy milyen munka teremti az értéket.

2.1. A munka kettős volta

És most a munka „kettős voltáról” beszél, arról, hogy a munka két különböző mozzanatot tartalmaz:

„Ha eltekintünk a termelő tevékenység meghatározott voltától és ennélfogva a munka hasznos jellegétől, nem marad belőle más, mint az emberi munka kifejtése … agy, izom, ideg ráfordítása.”

Mit akar ezáltal közölni az olvasóval? Az a fajta munka, amely a használati értékeket termeli, a hasznos dolgokat, épp annyiban különbözik más ilyen jellegű munkától, amennyiben különböznek a hasznos dolgok egymástól. Egy asztal előállításához más munka kell, mint egy hanglemez előállításához.
Ha tehát általánosságban azt mondjuk, hogy a tárgyakban van munka, a tárgyak tartalmaznak munkát, akkor nem csak az áru csereértékétől tekintünk el, hanem a munka csereérték teremtő jellegétől is. Ha két fajta munkát a cserében egymással egyenlővé tesznek, ezért ezek azonosakként érvényesülnek, illetve: ha két áru azonos értékű, ezért a kettőre ráfordított munka azonosnak minősül, akkor az a kérdés, hogy mi az azonos benne? Mert a munka különlegességétől el kell tekinteni, ha egyenlővé akarjuk tenni az eredményeit.
Hogy tehát az órás tevékenysége az, hogy óra legyen a végterméke, hogy tervszerűen működjék, és méghozzá szépen van díszítve – az egy dolog. Egy másik munka az, ha valaki egy agyaggal telt zsákot hord egyik helyről a másikra. Egészen más tevékenység ez, mégis egyenlővé teszik ezt a munkát a cserében. Azért van ez, mert az egyik munkája az ő árujában, a másik munkája szintén az ő árujában azonosnak minősül. Így valahogy ugyanolyannak kezelik az egyik munkát és a másikat, holott valójában nagyon különbözőek. Csak elvont munkaként, amennyiben, ez egyáltalán „munka” – így azonosak. De ez a csupasz, elvont munka – mi ez: minden egyes munka hasznos lététől elválasztva?
Erre Marx azt mondja, hogy: az elvont munka – csak ráfordítás. Ez talán szőrszálhasogatásnak tűnik, vagy magától értetődő, de valójában itt van a kutya elásva: az emberi életerő ráfordítása, alkalmazása, a gazdagság forrása és egyben mércéje.
A következő idézetből világosan kiderül, miért ennyire esztelen az a tény, hogy épp az erő felhasználása az, amiben mérjük a gazdagságot:

„Nagyobb mennyiségű használati érték önmagába véve nagyobb anyagi gazdagság. … Ennek ellenére az anyagi gazdagság tömegének növekedésével egyidejűleg értéknagysága csökkenhet. Ez az ellentétes mozgás a munka kettős jellegéből fakad. A termelőerő természetesen mindig valamely hasznos, konkrét munka termelőereje, és a valóságban csak azt határozza meg, hogy a célszerű termelő tevékenységnek az adott időszakban mekkora a hatásfoka. A hasznos munka ezért termelőereje növekedésével vagy csökkenésével egyenes arányban a terméknek gazdagabb vagy szűkösebb forrása lesz. Ezzel szemben az értékben megtestesült munkát a termelőerő változása önmagába véve egyáltalán nem érinti. … A termelőerőnek ugyanaz a változása, amely növeli a munka termékenységét és ezért az általa szolgáltatott használati értéknek tömegét, csökkenti tehát ennek a megnövekedett össztömegnek az értéknagyságát, ha a termeléshez szükséges munkaidő összegét csökkenti.”

Igyekszem most ezt a kissé nehezen érthető elemzést a 21-ik század nyelvében kifejezni, világossá tenni. Marx itt összehasonlít valamit, éspedig azt mondja, hogy a munka, amennyiben hasznos tárgyakat termel, egyre költségesebb lesz, minél nagyobbá válik a termelőerő, azaz minél kisebb a munka ráfordítása termékenként. Ha egy hasznos tárgyat feleannyi idő alatt elő tudok állítani, mint előbb, akkor a munkának azt a képességét megdupláztam. Amennyiben a gazdagság konkrét és hasznos dolgokra vonatkozik, a termelőerő növekedése növelné a gazdagságot. Egy olyan társadalomban azonban, ahol a termelésnek az a célja, hogy értéket teremtsen, csereértéket, azaz pénzt – ott nem az a hasznavehetőség számít, amit eredményez az ember tevékenysége, hanem az a ráfordítás, ami vele jár. Ebből adódik: ha kétszerannyi árut tudok ugyanannyi idő alatt előállítani, akkor darabonként csak az előző értékének a felét éri. Másképpen kifejezve: egy munkanap alatt soha nem tudok több erőfeszítést, ráfordítást kifejteni, mint ami egy munkanapba belefér. Ha manapság a munkanap négyszer olyan termelékeny, mint 20 évvel ezelőtt, akkor a használati értékek egyre szaporodnak; azaz a hasznos tárgyak száma egyre nő, de a munkanap értékben mért terméke ugyanannyi marad.
Ez különben valahogy a köztudatban is benne van. Ha a mai fogyasztási világunk bizonyos elektromos cikkekre orientálódik – gondoljunk például a mosógépekre – akkor ezek az idő folyamán olcsóbbá lettek. Miért? Mert kevesebb munkát tartalmaznak.

Ha most azt mondhatnánk: a mosógépekért történt ez, hogy több ember jusson mosógéphez, azt mondanánk: remek!

De a mi társadalmunkban másért termelnek: értéket kell termelni, vagyis pénzt. A pénz bezsebeléséért folyik a termelés, arra a mosógép ugyanúgy jó, mint a csoki vagy a fegyver. És azért, mert az értékért termelnek, a munka negatívuma, az erő kifejtése lesz a gazdagság mércéje. Ez a furcsa gazdagság csak akkor nőhet, ha egyre többet dolgoznak az emberek. A használati cikkekben a konkrét gazdagság nő, ha többet termelünk kevesebb idő alatt, tehát akkor is, ha kevesebbet kell dolgozniuk az embereknek. Ez lenne a gazdagság értelmes formája.
A kapitalizmusban, ahol mindenkinek az a célja, hogy pénzre tegyen szert, tehát értéket kell tárggyá tenni a munkájával, ott a gazdagságnak van olyan szubsztanciája, amely tartalma az: mindegy, hogy mennyire termelékeny a munka, csak akkor nőhet ez a gazdagság, ha többet dolgoznak az emberek. Másképpen kifejezve: a termék értéke, azaz a termékben kifejezett gazdagság csökken, ha kevesebb munkát kell fordítani ennek előállítására. A cikk használati értékben megjelenő oldala nyer, ennek a csereértékben megjelenő oldala viszont nem, sőt valószínűleg veszít. Termékenként mindenképpen veszít.

Ez tehát a munka kettős volta: ami a munka használati értéket termelő oldalát jelenti, ott egyre termelékenyebb a munka. Amennyiben értéket termel, semmivel nem lesz termelékenyebb; hanem a termelékenység minden fokozatán mindig egy munkanap munkáját kell teljesíteni azért, hogy egy munkanapnak az értékét termelje.
Talán még egy kis kitérő, ami az életerő, agy, izom, ideg stb. kiadását, odaadását érinti: természetesen ez minden munka elvont, általános velejárója. Akármit csinál az ember, erőfeszítéssel jár. Hol inkább az eszét, hol inkább a kezét alkalmazza az ember; hol többé, hol kevésbé. De akkor is, ha otthon tevékenykedik az ember, barkácsol, vagy főz, tehát a munkahelyén, a piacnak tett erőfeszítésén kívül dolgozik, ekkor: az eredmény neki fontos, nem az erre alkalmazott munkája. A ráfordított erőfeszítés egy alárendelt mozzanata a munkának, és ha találunk egy módot arra, hogy csökkentsük, vagy elkerüljük az erőfeszítést, de mégis elérjük a kívánt eredményt: ez mindig jó nekünk.
A mi társadalmunkban azonban az erőfeszítés, a munka negatív oldala, az, amibe kerül a munka az embernek, a meló – az az, ami teremti a gazdagságot. Azt a gazdagságot, ami számít: a pénzben mért gazdagságot. Ebből kiderül: a gazdagságnak ez a fogalma, ez az értelmezése, ami nem csak értelmezés, hanem társadalmi valóság, gazdasági rendszer, – a gazdagságnak ez az értelmezése teljesen irracionális felfogás. Ennek a társadalomnak a felfogása azt mondja: ha ez a társadalom meg akar gazdagodni, akkor egyre többet kell dolgozni. Ezt mindenki a saját életében abszurdnak tartja. Ahhoz, hogy ezt tudja, nem kell baloldalinak vagy kritikusnak lennie az embernek. Az egyik rokon azt mondja a másiknak: ennyit dolgozol, már nem tudsz hova lenni a sok munkától! Gazdag nem leszel ebből a sok munkából. El sem tudod költeni azt a pénzt, amit keresel a sok túlórából! Így az egyik elmondja a barátjának, hogy abszurd a számítása. Az a gazdagság, ami folyamatosan nő, amennyiben a meló nő, nem hoz semmit az embernek. Ez nem gazdagság.

De a mi társadalmunkban igen.

2.2. Elvont munka csak ott és akkor létezik, létezhet, ahol az egyik ember dolgozik a másiknak

Most kissé el fogok térni a Marx-féle szövegtől, mert azt a gondolatot akarom követni, hogy mennyire abszurd a mi gazdagságunk. Az a gazdagság, amely azonos a munkaráfordítással, nem jöhet létre azokért, akik ezt a munkát elvégzik. Ezeknek ez abszurd gazdagság lenne. Azok, akik dolgoznak, ha csak akkor gazdagodhatnak meg, ha egyre többet dolgoznak, és ha a legjobb az lenne, ha napi 24 órát dolgoznának – akkor ez a fajta gazdagság nem nekik való, nem érdekelheti őket. És ha az ő döntése lenne, tehát ha tőlük kérdeznénk, akarnak-e így dolgozni és ez által gazdagodni, akkor nem lehetne ezt a fajta munkarendszert keresztülvinni. Elvont munka, mint a gazdagság és a magántulajdon forrása – ez ugyanis úgy működik: az elvont munka értéket termel, pénzt termel, és egyben újból és újból tulajdont is termel. A munka, mint a tulajdon forrása csak akkor állhat fenn egy társadalomban uralkodó elvként, ha ezt két külön alany lakja: az egyik, amelynek a tulajdona létrejön a munka által; és a másik, amely elvégzi ezt a munkát. Ha egybe esnének, akkor ez az elv – a tulajdon – nem hódíthatna, nem lenne érvényben. Ha a dolgozó emberek maguk döntenének arról, hogy mennyit akarnak dolgozni, akkor az a szempont, hogy „egyre többet!” nem érvényesülhetne. De mégis érvényben van és hat. Azért érvényes, mert létezik egy szétválasztás. Egy szétválasztás azok közül, akiknek a tulajdonát teremti a munka, és azok, akik dolgoznak. És ezek nem azonosak: csak ennek a szétválasztásnak tulajdonítható az, hogy létrejön a már említett abszurditás: hogy ebben a társadalomban uralkodik a meglehetősen legésszerűtlenebb igény: egy végtelen, soha ki nem elégíthető igény a munka iránt.

Mindenki tudja, hogy nála az igény a munka iránt eléggé véges, kielégíthető. De a társadalomban van egy kielégíthetetlen igény a munka iránt. Az egyik oldalon ez az igény indul azoktól, akik gazdaságunk vállalkozói, akik a termelőeszközeink tulajdonosai. Ők dolgoztatnak, ők szervezik a munkát, ami az ők tulajdonuk forrását képezi, mint újrateremtett tulajdon. És ebből a fajta munkából, amely gyarapítja a vállalkozók tulajdonát, ebből a csodálatos munkából soha nem lakhatnak jól. Ez az egyik forma, amelyből létezik a kielégíthetetlen igény a munka iránt.
A másik, még inkább abszurd, a munkabértől függő tömegek részéről létező igény, a munka iránti igény ugyanis náluk is megvan. Miért is? Mert az a feltétel megvan, hogy: a munka, amely kifizetendő a vállalkozóknak, abból ezek soha nem kaphatnak eleget. Az a korlát, hogy: csak olyan munka, amely a vállalkozóknak rentábilis, történik, létezik – ez a korlát a bérmunkát végző osztálynak azt jelenti, hogy nem tudja a társadalmilag szükséges munkát elvégezni, hogy egyidejűleg ne teljesítsen pluszmunkát a vállalkozó osztály szolgálatában. Emellett, azt is tudjuk, vannak munkanélküliek. Ez szintén abszurditás. Olyanokról van szó, akik nem rendelkeznek azzal a szerencsével, hogy munkájuk van. Azt is tudjuk, hogy a munka: meló, ráfordítás. Nos, most vannak olyanok, akiknek hiányzik a meló, és mindenki tudja, miért hiányzik nekik: nem azért, mert híján lennének a ráfordításnak, hanem azért, mert az élelmiszerekhez, az élethez szükséges alapvető eszközökhöz nem tudnak hozzájutni. Mert ezek nem rendelkeznek eszközökkel ahhoz, hogy a nekik szükséges munkát saját számításuk szerint tudják érvényesíteni. Nem tudják élelmiszerüket maguknak megtermelni, mert az erre szükséges termelőeszközök másoké. Azok, akik nem rendelkeznek kellő eszközökkel arra, hogy saját életszükségleteiket saját maguknak előteremtsék, tényleg kifejlesztik azt az abszurd igényt: „munkát”! „Munkát kérünk, munkát kell teremteni” – így beszélnek Németországban a szakszervezeti vezetők. Ez kellemetlen érzést vált ki, az ember mindjárt Hitlerre gondol; és jogosan.

Munka, mint kívánság – tényleg abszurd szempont – csak azért létezik, mert az emberek nincsenek abban a helyzetben, hogy a nekik szükséges munkát végezhessék. A tulajdonrendszer megakadályozza ezt. Csak ezért kérik a munkát, mintegy könyörögnek érte. Mivel a munkásosztálynak mindig túl kevés a rentábilis munka, ezért ennek tagjainak mindig az az abszurd igényük támad, hogy többet dolgozhassanak. Először: egyáltalán munkát találni, és aztán, minél többet.
Már előbb említettem: az absztrakt, elvont munka, mint a gazdagság forrása csak azért létezik, mert megvan a szétválasztás azok közül, akiknek a vagyona létrejön a munka által, és azok, akik végzik ezt a munkát.
Ha elképzeljük ezt a szétválasztott „munkamegosztást” egy személyben egyesítve, akkor feltűnő az abszurd volta. A munkának az értéket teremető valósága tehát a fizetett munka, a bérmunka formájában van. A vállalkozónak megvannak a termelőeszközei. A pénze, a vagyona miatt rendelkezik a munka feletti hatalommal. Ő megrendelhet egy munkát és parancsolhat afelől, hogy milyen munkát akar. Tud munkát vásárolni és alkalmaztatni. A munkával termelt áru az övé, az ő tulajdona – nem a munkásé. A munkásnak minden igénye, szükséglete a bérrel el van intézve. Az általa előállított termék már nem tartozik rá. Ez másvalakié, és ennek a másik embernek gyarapítja a vagyonát, tulajdonát. Ez az igazsága annak a mondatnak, hogy „a munka teremti a gazdagságot”. A munka azonban másoknak a gazdagságát gyarapítja.

2.3. A termelékenység növekedése jelenti a termelő munkás elszegényedését

Régen – nagyon régen!, az egyetemisták mozgalma idején a 70-es években – voltak nálunk, Németországban olyan baloldali viták, hogy: az egyetemista a termelő összmunkáshoz tartozik-e, tehát a munkásosztálynak a munkát végző részéhez? Ezeknek az elmélkedésének a lényege az volt, hogy: aki valamilyen módon a munkásosztályhoz tartozik, az jó ember. Akkor végre arra a következtetésre jutottak, hogy ez mégse így van. Az egyetemista, ingó elem, se ide, se oda nem tartózik. De mégis, az volt az elképzelés: ha valaki a termelő munkásosztályhoz tartozik, az nagyon jó dolog lenne.
Marx ezzel szemben azt mondja: „Termelő munkásnak lenni nem szerencse, hanem szerencsétlenség.” Azért, mert a termelőmunka a mi társadalmunkban az a munka, amely a vállalkozóknak teremti a nyereséget. Ez ennek a termelőmunkának a szerepe. Ennek következményeképp hogyan néz ki ez a munka, és hogyan néz ki az a gazdagság, amelyet termel, ha a munkát bérmunka formájában végzik?
A gazdagságra nézve világos az eredmény. A gazdagsággal rendelkezők követik azt a célt, amit már említettem: mérték nélkül pénzt felhalmozni. Határ nélkül. Mert a pénzből egyre többet kaphatnak, és akarnak kapni. A vállalkozó dolgoztat, nyereségre tesz szert, újra befektet, újra dolgoztat, és még nagyobb nyereségre tesz szert, és így tovább, a végtelenségig.

Van még egy mozzanat, amit világosan ki kell mondani: semmilyen komoly vállalkozó semmiféleképpen nem tudja, vagy akarja vagyonát átszámítani használati értékekbe, amelyeket szeretne fogyasztani, használni. Ez tényleg abszurd. Van egy németországi család, amelynek 40 milliárd eurója van – ha ezt zsömlékké vagy villákká, vagy házakká átszámítanánk; még az utóbbinál sem képzelhető el könnyen. Egy kisvárost kellene felépíteni.
De ők nem is gondolnak erre. Senki sem számol így. Igen, ez a vagyon a családi jövedelem alapja, és az a normális, hogy növekszik. Jövőben több mint tavaly, és a rá következő évben még több lesz. Ez a család így tényleg Dagobert Kacsának az érvét testesíti meg. Nem úgy, hogy ülnek aranyhalmazon és játszanak az arannyal, hanem úgy, hogy mindig újra befektetik a befolyt nyereséget, és újra befektetik, és így folytonosan nő a vagyon. Ez a Dagobert Kacsa kissé ferde képének a valódi léte.
Ez tehát az értéktermelés gazdagsági oldala: egyre jobban növelni az elvont gazdagságot, a rendelkezési hatalmat minden megvásárolható tárgy fölött.

Most forduljunk a munka felé. A munka egészen egyszerűen úgy néz ki, hogy a bérmunkás dolgozik a vállalkozónak, és olyan dolgokat teremt, amelyeket az eladhat. A vállalkozónak pedig az egész művelet akkor haszontalan, ha a munkás nem termel több eladható árut, mint amennyibe került a vállalkozónak az egész termelés. Azaz, ha nem termel több értéket, mint amennyibe kerül.
Ez hogyan sikerül? Először nagyon egyszerű: a munkásnak többet kell dolgoznia, mint ami életszükségleteinek fedezéséhez kellene. Sokkal többet kell dolgoznia. Manapság az élelmiszerek, ruha stb. előállítása percekbe kerül. Ez más, mint Marx idején. Percekbe kerül az élelmiszerek előállítása, minden további munkaidő a gyáré.
Ha pedig a nyereség a cél, akkor egyben a nagyobb nyereség a cél. Nincs olyan nyereségi szint, ami elég lenne a vállalkozónak. Ő sohasem mondja azt, hogy: 3 százalék évente – nagyon jó eredmény ez! – és hátradől. Nem, a vállalkozó azt mondja: mi ez?! Csak 3 százalék hozam az egész forgalomra?! Az USA-ban közben vannak olyan cégek, ahol befolyik 15 %! Lehetetlen.

Tehát, többet és ismét többet akarnak, ennyi az egész elv.

2.3.1. A nyereség növelésének első módszere: a munkanap meghosszabbítása

Hogyan lehet növelni a nyereséget? Első eljárás: a munkásnak meghosszabbítják a munkanapot. Ez az első és legegyszerűbb módszer ahhoz, hogy a vállalkozó meggyarapítsa a vagyonát. Többet kell dolgoznia a munkásnak. Ha a munkás megkapja a megszokott bért, de egy órával többet dolgozik, akkor megvan a plusz nyereség forrása.
Hogy mindenki megértse: nem egy könyvről beszélek, hanem a valóságról. Semmi sem tekinthető elavultnak abból, amiről eddig beszéltem.
A német Telekom főnöke például nemrég azt ajánlotta az alkalmazottai egyharmadának: továbbra is dolgozhattok a cégemnél, ha hajlandóak vagytok először: kevesebb pénzért, majd: többet dolgozni!
Hát, így jön létre a nyereség. Ez a mi gazdasági rendszerünk.
Aztán volt Németországban 2007-ben a gőzmozdonyvezetők sztrájkja, ahol a cégvezetés részéről elhangzott: a munkaidő csökkentése károsítja a vállalatot! Ki van zárva!
Tehát meghosszabbítják a munkanapot azzal az eredménnyel, hogy az ember manapság, a legmodernebb termelőeszközökkel többet dolgozik, mint amennyit dolgozott a középkorban. Persze, akkor szerényebbek voltak az igények: a tévé és a kocsi nem létezett. De a szükségleteikhez képest kényelmesebb életük volt, mint a mai embereknek ebben az ipari társadalomban. A termelékenység nagy növekedése lényegében nem vezetett a munkanap rövidítéséhez.

Igen, tudjuk: a 6-napos munkahét az ötnaposra, a 48 órás munkahét a 35 órásra csökkent, ez történt ugyan. De először, ebben a 35 órában annyira sűrű lett a munka, hogy ilyen módon nem is lehetne dolgoztatni 46 órát – az emberek nem bírnák ki. Ahhoz a belterjes munkához a gépezet, gépesítés akkora fejlesztésére volt szükség, hogy az ember a munka alól egy pillanatig sem bújhatott ki a hét és fél, avagy nyolc óra alatt, amennyit a cégnél tölt.
De egy második tényt sem szabad elfelejteni: ennek az ára az volt, hogy a szabványos munkaidő csupa számítási tényezővé vált, amelynek semmi köze a valódi munkahéthez. A német szakszervezetek annak idején azt a furcsa dolgot találták ki, hogy: a munkaidő rövidítését olyan árért adták, hogy a kiszámítható munkaidőről már szó sem lehetett. Ennek következtében manapság a munkás flexibilis, és van neki egy „munkaidőszámlája”. Az érdekes kérdés az, milyenek a kiegyenlítési időszakok a munkaidőszámlán belül. A számlán belül ugyanis az ember az üzem rendelkezésére áll állandóan, ha ott igényt tartanak rá. Ha viszont az üzemnek nem kell, semmi esélye sincs arra, hogy akár egy centet is keressen. A munkaidőszámlán belül az embernek jelen kell lennie, teljesítenie kell a tőle megkövetelt munkát, ha megvannak erre a feltételek. Ha jól megy az üzlet, és a megrendeléseknek kell eleget tennie, akkor a 48 órás munkahét is esedékes, sőt több is lehet. Ha azonban olyanok a feltételek, hogy pangás van, akkor azt mondják a munkásnak, hogy: maradjál otthon, egyenlítsd ki a munkaidőszámládat, mert a cégnek jelenleg nincs rád szüksége.
Ha ennek a számlának a kiegyenlítési időszaka egy hónap, akkor még valahogy hasonlít a hajdani rendes munkahétre, túlóra szabályozásokkal együtt. Ha pedig ez az időszak egy év, akkor a „kiegyenlítés” szó már nem találó. Az embernek egész évben rendelkezésre kell állnia, dolgoznia, és aztán történhet az, amely néhány évvel ezelőtt Daimler Benznél zajlott le: az év végén azt közölték az alkalmazottakkal: de nektek hihetetlen sok túlórátok van! Ezt nem bírjuk kifizetni! És a következő ötlettel rukkoltak elő: tudjátok, mi a megoldás? „Életmunkaidő számlát” fogunk berendezni nektek! Akkor már sosem lesz kiegyenlítés, illetve csak akkor, ha 65 évesek lesztek és nyugdíjba akartok vonulni ...
Akkor itt van a munkaidő korszerű léte: papíron munkaidő megrövidítés, és a valóságban az emberek mindig rendelkezésre állnak, ha a cégnek igényük van rájuk. Ez a példa persze szélsőséges jelenség. Nem minden gyárban létezik már életmunkaidő számla. De az egész konstrukció arra utal, hogy hova tart a vállalkozók eszménye: a kiegyenlítés a végtelenségben történik, vagyis soha.

(Amikor Peter Decker tartotta ezt az előadást, az EU még nem rukkolt elő azzal az ötlettel, hogy a 65 órás munkahetet lehetne indítványozni EU-szerte, ahogy 2008 júniusában történt, Szlovénia kezdeményezésére.)

Tehát semmi, ami a „Tőkében” áll, elavultnak tekinthető. A benne leírtaknak hatása van, ugyanis az életnek a munka alá rendelése. Az éberségben töltött nap túlnyomó részét az ember a munkahelyén tölti. A figyelem, az érdeklődések köre, az életerő legnagyobb részét erre fordítjuk. Odaadjuk a munkának. Ebben a tekintetben szintén semmi sem változott meg Marx ideje óta. Ha ezek után a munkásoknak nem jut eszükbe más, mint focirajongás és tévézés, akkor ez jel arra, hogy mennyire megviseli őket ez a mindennapi élet, amelyben kénytelenek folyamatosan a mindennapi betevőjükért harcolni.
Tulajdonképpen mindenki tudja, hogy mennyire fontos elkerülni a gyári munkás életét, és az is a köztudatban van, hogy mit jelent egy életpályára nézve, ha az ember tényleg egy gyárban köt ki.

2.3.2. A nyereség növelésének második módszere: a termelékenység fokozása

Ha most visszatérünk a munka–gazdagság–termelékenység témakörhöz, a második fontos módszer ahhoz, hogy a munka hasznát növelni lehessen a vállalkozónak – a munka termelőerejének a fokozása. Manapság ez „racionalizálás” alatt fut. Új gépeket vezetnek be, amelyek lehetővé teszik, hogy például egy óra alatt annyit termelnek a vállalatok, mint azelőtt két óra alatt a régi gépezettel.
Ennek két oldala van. Az egyik: ebben a társadalomban a használati értéken alapuló gazdagság valódi forrását – a munka termelőerejét – tényleg bevetik és fejlesztik. A munka hatásfokozatát határtalanul növelik – de milyen célból? Sohasem azért, hogy a munkásnak könnyebbé tegyék a munkát, hanem azért, hogy a vállalkozó takarékoskodhasson a béren, mint költségen. Vagy több terméket kap ugyanazért a kifizetett bérért, vagy kevesebb bért fizet ugyanannyi termékért.
Ez a másik oldalon az érintett embereknek azt jelenti, hogy: a munka a termelőerő fokozása ellenére soha nem lesz könnyebb, avagy rövidebb. És sohasem kényelmesebb. Ellenkezőleg. A termelőerő fokozásának eszközei egyben annak eszközei, hogy sűrűbbé tegyék a munkát. Tehát egy félórába betömik egy óra munkáját azáltal, hogy a szüneteket rövidítik, az ütemet növelik, és egyszerűen arra kényszerítik az embereket, hogy gyorsabban dolgozzanak.

Tehát az ügy egyik oldala a következő abszurditás: a gazdagság igazi forrása, a munka csak eszköz ahhoz, hogy egyre szegényebbé tegye a munkást. Ehhez három lehetőség van, amelyeket kombinálni is lehet: vagy a melós többet dolgozik, de nem kap több pénzt a munkájáért. Így egyre jobban el van választva saját termékétől, még kevesebb közé van ahhoz, amit ő teljesített.
Vagy a vállalkozó ugyanannyi terméket állíttat elő, de a dolgozók egy harmadát az utcára teszi. Ez ismét szegényebbé teszi a munkásokat, mert így egy részük elesik a bértől, éspedig azáltal, hogy a munkájuk hozama nőtt, azzal, hogy több használati értéket állítottak elő. És a harmadik, ami nem alábecsülendő: az az eljárás, hogy a munkát egyre jobban alárendelik a gépesítésnek, hogy egyre egyszerűbb lesz – egyszerűbb az ügyesség szempontjából, nem a kényelemétől –, attól szintén szegényebbé válik a munkásosztály. A vállalkozó ugyanis úgy gondolja: ha egyszerűbb, primitívebb a munka, akkor kevésbé képzett ember kell, és neki kevesebbet is lehet fizetni! A tavalyi bér már túl magas ahhoz, mint amilyenné vált a munka mára.

És még valami: hogy a munkát egyre termelékenyebbé tegyük a cég szempontjától, azaz hogy egyre többet lehessen kihozni a munkásból, – attól korántsem válik semleges dologgá az így létrejött produktivitás. Tehát helytelen lenne azt mondani: jó a termelékenység fokozása, csak rossz célra használják! Nem, ez a fokozott termelés, ami abból áll, hogy egyre többet préseljenek ki a munkásból – mindenképpen az ember rovására megy.
A futószalagból ismerjük ezt – régen taylorizmusnak hívták: az a tét, hogy egyre jobban szét akarják bontani a munkát, azt eredményezi, hogy a munka előbb említett elvont volta egyre jobban megerősödjék: csak erő, figyelem, azaz agy, izom és ideg ráfordításáról, elégetéséről van szó. Ezt a rideg igényt kényszerítik rá a valódi munkára és az élő emberekre. Ha ma az emberek mennek a gyárba, és ott elintéznek valamilyen munkát egy gép mellett, akkor teljesen mindegy nekik az, hogy ott halkonzerveket vagy autórádiókat gyártanak. Semmi lelkesedés, azonosulás nem kell a termékükkel: valamit csinálnak egy géppel együtt.
A munka szellemi indítékai – hogy valamit óhajtunk, aztán célszerűen tervezzük, majd felmérjük a lehetőségeket, megszerezzük a szükséges anyagokat, saját magunk által kiválasztott eszközökkel legyártjuk a végterméket, hogy ezáltal, persze erőfeszítéssel is, de hozzáértéssel, ügyességgel is megvalósíthassuk a termékben a kitűzött célunkat – mindettől megfosztják a munkást; mert arról van szó, hogy az egyéniségének minden mozzanatát kikapcsolják, hogy egyre gyorsabban tudjon dolgozni.
A végén a munkás minden szellemi ereje, lehetősége meg van tagadva. A munka összefüggése, a tervezés – mindez vele szemben áll, mint ellenséges hatalom, mint a cég terve, apparátusa – mint termelési automata. Következesképpen a munkás az egyszerű ostoba, akinek semmit sem kell tudnia, de mindent ki kell bírnia.

Látjuk az értéktermelés mintegy végeredményét: az értékteremtő munka csak ráfordítás.

2.4. A termelékenység fokozása serkenti a versenyt, a verseny tönkreteszi a piacon szerzett előnyöket

Még valami, ami szerintem érdekes a konkrét és elvont munkára, a használati és értékgazdagságra való termelésre illetően. Figyelemre méltó ugyanis, hogy minden vállalkozó állandóan növeli a termelékenységet az üzemében. Neki hasznos ez, mert ezzel a költségeket – a bérköltségeket – csökkenti. Ezek, a bérre költött kiadásainak nagyobb mértékben kell csökkenniük, mint amennyiben növekednek a kiadásai a legkorszerűbb gépekre, felszerelésekre. A bérköltségeknek jobban kell csökkenniük, mint amennyiben az újabb gépekért fizetett árak növekednek – másképp a vállalkozó nem is vásárolna új gépeket. Minden gyártulajdonos tehát azért ruház be új gépekbe, hogy ezzel csökkentse bérkiadásait az üzemében. Ez neki akkor hasznos, ha az általa teremtett áru eladási ára ugyanaz marad. Ekkor ugyanis ugyanolyan eladási árért alacsonyabb termelési költségei vannak. Az eladási ár marad a meglévő szinten, viszont az előállítási költségek csökkenek, így a vállalkozó javájára fordul az árrés. Ez a mi világunkban ésszerűnek számít.

De ez a haszon, a munka termelékenységének növelése csak addig érvényes, ameddig az iparág átlag-előteremtési-költségein alul marad. A vetélytársa alig ébredt föl arra, hogy most a vetélkedés egy újabb szintjén termelnek valahol, máris beszerzett magának is új gépeket, és több gyártmányt termelt ugyanebben az időben. Ezzel csökkentette a bérből eredő költségeit, s növelte a nyereségét. Mindketten versenyeznek a piacért, és ezért csökkentik az eladási árakat, mert egyébként a többi versenyező ellen nem tudnák maguknak bekeríteni a piacot. Ha viszont annyira csökkentik az eladási árakat, hogy saját költségei alá esnek, akkor a munkatermelékenység fokozásának hasznát megsemmisítik, mert oda van a nyereségük.

Ez ismét képtelenség. Ez az eljárás, amely folyamatosan növeli a munka használati értéket kitermelő lehetőséget, egyben konkurrenciai eszközként nem használ. Legalábbis abszolút formában nem használ, hanem csak ideiglenesen. Csak addig, míg a többi versenytárs nem csinálja ugyanazt. Abban a pillanatban, amikor a többi szakmabeli versenytárs hasonló eljárást alkalmaz, az egyéni vállalkozó régebbi eljárása már elavult. Az egész erőfeszítés arra, hogy növeljék a termelékenységet, csak addig használ, míg a többiek nem tesznek hasonló lépéseket. Amikor ők is bevezették ugyanazokat a korszerűsítéseket, az egyéni vállalkozó intézkedései hiábavalóak már a verseny szempontjától. Az egész egyéni különbség a munkatermelékenység növelésében nulla.
Ezért olyan korszerű társadalmakban, mint a mienkben, nem a tudásból táplálkozunk, hanem a tudáselőnyből. Ezt is hangoztatják politikusaink Németországban: a kancellár, a tudományminiszter állandóan arról számolnak be, hogy előnyt kell szereznünk a tudás területén. Tulajdonképpen miért? A használati érték szempontjából a termelékenység, és nem ennek az előnye az, amely a gazdagság alapja. Az előny csak egy nagyon apró lépés a termelékenységen túl ebben az egész termelésben. De a tőkés rendszerben azonban az egész termelékenység semmit sem ér, ha a vállalat, illetve az egész nemzetgazdaság nem rendelkezik előnnyel másokkal szemben. Más szavakkal: olyan tudás és technológia, amelyek másoknak is van, már elértéktelenedtek. Csak akkor hasznosak ezek, ha nekünk van, a többieknek pedig nincsenek.

Az egész eljárásnak mégis van eredménye. Érdemes ezt külön szem előtt tartani. Ha egyfolytában mindenki növeli a termelékenységet, ennek hasznát, és ennek pénzbeli hozamát zsebre vágja – akkor végeredményként olcsóbbá válnak a termékek. És akkor tényleg a melós kevesebb pénzért veheti meg a nadrágját, mint a nagyapja.
Most valaki talán azt mondja: nos, legalábbis így, az árszínvonal területén a termelékenység növelése válik a munkások javára, megkönnyíti a munkás életét.
Az én válaszom az, hogy nem! Alig veszik észre a vállalkozók, hogy a munkás életfenntartási költségei nem nőnek, sőt csökkenek, – a termelékenység növelésének eredményeként, tehát a tőlük fogyasztott cikkek lettek olcsóbbak – ez nyilvános lesz azzal a híres árukosárral, amelyről állandóan dumálnak a tévében, és amely nadrágokat és tévéket is tartalmaz – ha ez a kosár nem drágul meg, akkor a vállalkozók mindjárt azt mondják: nincs ok a béremelésre!
Az infláció ugyanis – és csak viszonylag „normális” időkben, válság idején ez sem – az egyetlen elismert indoklás a béremelésekre. És ettől az indoklástól a termékek olcsóbbá válása megfosztja a bértől függőket, akik éppen ezeket a termékeket állították elő.
Tehát még ezen az oldalon sem jön létre valamilyen „másodlagos haszonélvezet” a melósnak. Először ők két oldalról is az olcsóbb áruk forrása, hiszen ők állítottak elő, és nekik kellett először szegényebbé válniuk, mielőtt az olcsóbb áruk a piacra kerültek. De aztán a piacon vannak az olcsó áruk – legalább ez segít a munkásnak? És akkor azt hallják: nos, most az életetek kevesebbe kerül, ezért – nem kell a béreteket emelni!

Marx ezt a viszonylagos értéktöbbletnek hívja: ha a termékek olcsóbbá válnak, akkor nem kerül annyi időbe, míg a munkás bérének az ellenértékét kitermeli. Csökken a munkanapnak azon része, amelyben saját életszükségleteiknek értékét ledolgozzák.

2.5. A vállalkozók éhsége a pluszmunka iránt a szükséges munka rovására megy. A sikeres termelés lesz a nyomor oka

Nézzük meg még Marxnak az idézetlap 4-ik pontjában foglalt kijelentéseit. Nem a Tőkéből származnak, hanem egy korai írásából, az úgynevezett „Alapvonalakból”.
Két dolgot akarok hangsúlyozni. Az első idézetben szó van a gazdagságról, a tőkés rendszerben uralkodó gazdagság és egy ésszerű gazdagság között fennálló különbségről. És a másik idézetben az a lényeg, hogy: „A tőke maga a folyamatot végző ellentmondás.”
Először a gazdagságról. Itt arról van szó, hogy a tőkés rendszerben a ráfordított munka a gazdagság mértéke. Marx ezzel szemben a következőkre figyelmeztet:

„A valóságos gazdagság valamennyi egyén kifejlődött termelőereje. Akkor már semmiképpen sem a munkaidő, hanem a rendelkezésre álló idő («disposable time») a gazdagság mértéke. A munkaidő mint a gazdagság mértéke magát a gazdagságot, mint a szegénységen alapulót tételezi, a rendelkezésre álló időt pedig, mint a többletmunkához való ellentétben és ellentét által létezőt – vagyis az egyén egész idejének munkaidőként való tételezése, és ezért az egyén puszta munkássá degradálása, a munka alá való besorolása. Ezért a legfejlettebb gépi berendezés most arra kényszeríti a munkást, hogy hosszabb ideig dolgozzék, mint a vadember teszi, avagy mint ő maga a legegyszerűbb, legdurvább szerszámokkal tette.”

Tehát Marx itt azt mondja: egy társadalom igazi gazdagsága a „disposable time”, a szabadon rendelkezésre álló idő. A munka viszonylagos feleslegessége egy társadalom gazdagsága! A kapitalizmusban azonban a ráfordított munka képzi, teremti a gazdagságot.
Egy olyan társadalom pedig, ahol maga a munkaidő a gazdagság mértéke, a szegénységre alapítja, építi föl a gazdagságát. Először abban az értelemben, hogy ez a gazdagság attól függ, hogy mások egyfolytában dolgoznak érte. Ezt fejezi ki, ha azt írja: a gazdagság a szegénységen alapszik. És a „rendelkezésre álló idő”, a „disposable time” ellentétben áll a többletmunkával.

Világos-e mindenkinek, ez mit jelent?

Olyan társadalomban, ahol a munka teremti a gazdagságot, ott is van „disposable time”. De másoknak, nem a dolgozóknak. Egyesek egész nap dolgoznak, és mások rendelkeznek az idővel. Van a gazdag emberek léha osztálya, hiszen ezek nem dolgoznak. Ez a „disposable time” egyik formája a kapitalizmusban. A „disposable time” másik formája sem alábecsülendő: ide tartozik például Németországnak az 5 millió munkanélkülije. A munka termelékenysége odáig fajult, hogy 5 millió ember már nem kell arra, hogy a szükséges teendőket elintézze. A munka termelékenysége azt eredményezte, hogy „disposable time” bőven van, de éppen azoknál, akik munkára szorulnak, akik csak abból tudnak megélni. Tehát azzal az eredménnyel, hogy ezeknek nincs semmijük, amiből meg tudnának élni, de mindenféle „disposable time-juk” van nekik.
Manapság a munka megszűnt a gazdagság közvetlen formája lenni – nem úgy, mint régen, például a középkorban, amikor tényleg minden egyes gabonaszem igazi munkához kötődött. Ma ez nem így van, hanem a teljesen automatizált, korszerű gyárakban a kitermelt anyagi gazdagság mennyisége alig függ a tényleges munkától. Egy ilyen teljesen automatizált gyárban alig kell munkás, kb. 20 ember tartja működésben a gépeket, és óriási mennyiségű termék kerül ki onnan. Annyit termelnek így, amit 50 évvel ezelőtt 500 ember produkált.
Amennyiben tehát a munka közvetlen formájában megszűnt a gazdagság nagy forrása lenni, a munkaidőnek meg kell szűnnie mércének lennie, és ezért a csereértéknek meg kell szűnnie a használati érték mércéje lennie.

Ezt a „kell” fogalmat muszáj most megmagyarázni: „kellene” mondanám. Mert persze a valóságban nem történik.

A csereérték, mint használati értéknek a mércéje – itt ismét meg kell magyaráznom, hogy miről van szó: minden dolognak csereértékként kell bebizonyítania létjogosultságát azért, hogy használati értékként lásson napvilágot. Ami csereértékként nem jogosult, használati értékként nem jön létre. Hasznos dolgok iránt akármilyen igény létezhet, de ha pénzszerzésre nem hasznosak, akkor egyszerűen nem is gyártják őket. A tőke maga a folyamatot végző ellentmondás abban, hogy a munkaidőt igyekszik minimumra csökkenteni, miközben más oldalon éppen a munkát teszi a gazdagság egyetlen mércéjének és forrásának. Ennek folyamatában ezért csökkenti a munkát, munkaidőt a szükséges formájában, miközben egyben igyekszik növelni ugyanazt a munkát a többletmunka formájában. Így a többletmunkát, illetve a fölösleges munkát egyre növekvő mértékben a szükséges munka fölé helyezi, annak feltételeként kezeli.

Talán így érthetetlen ez a kifejezésem, de meg fogom magarázni. A tőke egyrészt a tudomány és a természet – akármilyen társadalmi kombinációban meglévő – erejét állítja a szolgálatába, hogy a gazdagság teremtését függetlenné tegye bármilyen ráfordított munkaidőtől. Másfelől ezeket az óriási társadalmi erőket akarja a munkaidővel mérni és egyben elhelyezni azokon határokan belül, amelyek szükségesek arra, hogy az így teremtett értéket megtartsák, mint értéket.

Térjünk tehát vissza az elejéhez. „A tőke maga a folyamatot végző ellentmondás”, miért is? Azért, mert egyfelől a gazdagságot teremtő szükséges munkát egyre jobban csökkentik, másfelől a gazdagságot semmi másban sem mérik, mint ennek az előteremtésére szükséges munkaidőben. Egyfelől alig van szüksége az élő munkára, másfelől a ráfordított munka az egyetlen eszköz a gazdagság teremtéséhez, növeléséhez, sőt ennek megőrzéséhez.
Tehát a tulajdonosok a munkát a társadalmi szükséges munka formájában csökkentik, és igy hozzajárulnak ahhoz, hogy az élelmiszerek olcsóbbak legyenek. Egyben növelik a munkát a pluszmunka formájában; tehát olyan munkaként, amit a munkás nem magának, hanem a vállalkozónak végez. A tőkéért végzett munka nő a társadamilag szükséges munkával szemben. Ennek eredményeként az ember alig dolgozik saját magának, hanem csak a gyárért. Amennyiben termelékenyebb a munka, annál inkább így van.
Így a pluszmunka, a vállalkozónak végzett munka, egyre jobban feltétel a szükségesnek. Ez most nagyon fontos. A vállalkozónak nyereséges munka, azaz a munkás saját szükségleteit túlhaladó munka lesz a feltétele annak, hogy a melós a magának szükséges munkát egyáltalán el tudja végezni, tehát egyáltalán dolgozhat, azaz munkát kapjon. A vállakozónak kifizetődő munka lesz a feltétel annak, hogy a munkásnak szükséges munka egyáltalán létrejöjjön, hogy egyáltalán alkalmazzák a bértől függő embert. Azt a mércét, hogy milyen feltételek között alkalmaznak egy embert, azaz hogy a vállalkozók mennyire mohóak a többletmunkára – ezt a mércét egyre magasabbra teszik, és ezért egyre nehezebb lesz munkát alkalmazni, mert a feltételek egyre nagyobbak.

Nehéz megérteni miről van szó. Világosabbá kell ezt tenni. Amennyiben nő a termelékenység, nő a munkánkénti hozam. Vegyük most a parasztokat. Azt olvassuk: egy paraszt 100 városi ember élelmiszerét kitermeli. 100 évvel ezelőtt egy paraszt alig termelt ki 10 városi embernek való élelmiszert. Tehát a termelőerő ebben az időszakban több mint 100 százalékkal nőtt.
Ha most mezőgazdasági termékek előállításából akarsz megélni, rengeteg – például – gabonát kell kitermelned; ha egyáltalán akarsz vele pénzt keresni, a piaci árral boldogulni. És ezt egyre bővülő termelésben, több piacot meghódítva. Ez azt is jelenti, hogy egyre több ügyfélre kell szert tenni, hogy a termelőnek kifizetődő munkát végezhessél.
A másik oldalon egyre jobban csökken az ügyfelek száma azáltal, hogy a szükséges munka és így a termelésre alkalmazott emberek száma egyre jobban csökken. Az eladásra kerülő termékek száma egyre növekszik, de a vásárlók száma egyben egyre jobban csökken, azért, mert a munkában lévő és a szükséges munkát végző emberek száma csökken. Ezek pedig a piac egy nem alábecsülendő részét teszik ki. Így az eladásra kerülő áruk száma egyre nő, a másik oldalon a felvevőkör csökken, mert az utóbbiak bérmunkából élnek illetve élnének, ha akadna munka, – viszont nincs, aki alkalmazza őket.

Tehát egyfelől a tőke sok nincstelent eredményez – ezek már nem szükségesek a nyereség termeléséért. Mivel csak a nyereséget termelő munkás szükséges a tőkének – erre utal az „élet és halálra” szóló mondat Marxnál –, a vállalkozó kilátása a nyereségre egyben a munkás létfeltétele. Holott alig van szükség a munkára, a legtöbb embernek egyetlen lehetősége, hogy élelmiszerekhez jusson, abban van, hogy teljes idejű munkahelyre tegyenek szert.
Tehát a következő ellentmondás áll fenn: egyfelől egyre több termék kerül piacra, másfelől nehezebbé válik ezeket eladni, és így a kifizetően alkalmazható munkának mérővonala egyre magasabbra kerül. Végül a munkára csak nagyon kis mennyiségben van szükség. Mégis eközben az egész társadalom csakis az körül forog, hogy mennyi (bér)munkát teljesítenek az emberek.
Ismét: itt nem csupán elméletekről és gondolatokról van szó. Szét kell nézni a világban, figyelni kell a hírekre, és akkor az ember hamar rádöbben ezekre az abszurditásokra.
Az egyik dolog az, amiről már szó volt: minél gazdagabbá válik egy társadalom, azaz minél kevesebb munkára van szükség, annál jobban növekszik a mi korszerű társadalmunkban a nyomor. „Minél kevesebb munkára van szükség”, azt úgy is ki lehet fejezni, hogy: minél több munkanélküli van. A munka feleslegessé válása ésszerű körülmények közt szerencsésnek mondható, de itt és ma szerencsétlenség és nyomor forrása. Nő a munkanélküliek száma.

Ami szintén normális körülmények között előnyösnek tekinthető, a mi társadalmunkban probléma: minden, ami kell, megvan. Már előállították, termelték.
Vannak emberek, akik most azt állítják, hogy: Új termékeket kellene föltalálni! Szem előtt kell tartani azt a sorrendet, hogy: nem azt mondják, hogy itt és ott híján vagyunk valamivel, és ezért ezt kell gyártani. Hanem azt mondják: ha csak tudnánk, mi kellene, mi hiányzik, akkor ismét dolgoztathatnánk! Akkor több munkát szervezhetnénk megint Németországban. Állandóan ki kell találnunk új termékeket, hogy egyáltalán tudjunk termelni!
Hol állunk!? A normális az lenne, hogy az ember örül és elégedett, ha mindent megtermelt, ami kell, és ezután a kényelemnek adhatja oda magát. De a hivatalos duma abból áll, hogy kétségbe esnek a gazdaságban hangadó emberek azért, mert esetleg nincs mit termelni!
Más olvasatyban úgy szól az egész (a vastag betűkben írtam ezt oda, az idézetek alatt), hogy: Egyre drágábbak lesznek a munkahelyek! Ez is annak következménye, hogy a nyereségesen alkalmazható munka mérővonala egyre jobban felszökik. Egyre többet kell beruházni, hogy egy munkahely kellő – piacon versenyképes – nyereséget hozzon. Egyre magasabb tőkeelőlegeket kell befektetni, és így egyre több árut termelnek. Ezeket aztán el is kell adni, hogy ismét forogjon a tőke.
Ahogy az előadás elején már igyekeztem kimutatni, hogy az elvont munka, mint cél, valamint az értéktermelés – tehát a csereérték diadalma a használati érték fölött – abszurd, ellentmondásos célok. Most a végen kell hangsúlyozni azt, hogy a tőkés termelés saját fejlődése, haladása alatt még fokozza abszurd voltát. Más időkben, társadalmakban is létezett nyomor, éspedig azért, mert hiányzott valami, mert volt rossz termés, tönkrement a gabona, vagy megdöglöttek az állatok. Valami nem volt, ami kellett. Nálunk a nyomor abból fakad, hogy minden megvan.

vissza a szöveg elejére

Ezt az előadást tartottam:

2009-ben

Budapesten, május 16-án – budapesti előadás + vita, audiófájlként

Topolyán, augusztus 25-én – topolyai vita

Székelyudvarhelyen, december 7-én – udvarhelyi vita

2010-ben

Csíkszeredában, november 29-én. Csíkszeredában nem volt vita.

(Ezt az előadást németül – kisse mégváltozott formában – itt lehet megtalálni.)

vissza a magyar publikációk oldalához