 |
 |
Széchenyi István és Sina György közös vállalkozásai
Széchenyi Lánchíd vasutak Sina Tisza finanszírozás
I. rész: A KOR ÉS ŐK
1. A magyar mágnás és a görög
kereskedő
2. Részvénytársaságok a reformkorban
3. Széchenyi közlekedési koncepciója, ennek
hívei és ellenzői
II. rész: KÖZÖS VÁLLALKOZÁSAIK
1. A Lánchíd
1.1. Sina bekapcsolódása és az Országos Küldöttséggel
kötött szerződés
1.2. Építőanyagok, I. rész: Fa és kövek
1.3. Megváltási összegek fizetése, I. rész:
Építmények a budai parton
1.4. Megváltási összegek fizetése, II. rész:
Buda és Pest kárpótlása
1.5. Építőanyagok, II: rész: A vasalkatrészek
behozatala
1.6. A részvények kibocsátása és a
híd finanszírozása
1.7. Sina takarékossága: üzleti számítás
és gazdasági fonákság
1. 8. A Híd átadása
2. Vasutak
2.1. Az 1836-os országgyűlés és következményei
2.2. Az 1839/40-es országgyűlés és következményei
2.3. Az 1843/44-es országgyűlés és a győri
vonal építési tervének újjászületése
2.4. A soproni vonal és a tengerrel való összeköttetés
terve
2.5. A Gloggnitzi Vasút 1848 – 1854
2.6. A győri vonal feltámadása
3. Szabályozási- és csatornatervek
3.1. Előtörténet: A Ferenc-csatorna
3.2. A Duna-Tisza-csatorna
3.3. A reformkori Tisza-szabályozás
4. A tiszai árvédekezés alternatívái
ma
4.1. A Tisza és a magyar valóság
4.2. A Tisza és az Alföld gondjainak nemzetközi háttere
4.3. A Vásárhelyi-tervtovábbfejlesztése
Utószó. Magyarország 1840 és 2004: A mobilitás és annak ára
FÜGGELÉK
Szerződvény
Vásárhelyi Pál Tisza-szabályozási terve
Reformkori személyiségek
Képek
Gróf Széchenyi István
Báró Sina György
Hajóhíd & Budai vár
A Lánchíd Rt részvényjegye
A Lánchíd Pest felől
Magyarország tervezett vasúthálózata
A bécs-győri vasútvonal
Hajóvontatók
Vásárhelyi Pál Tisza-szabályozási térképe
A Tiszát a Dunával összekapcsoló hajókázható
csatorna
Levéltárak és állagok
Irodalom
______________________________________________________________
Köszönetmondás
Különféle segítségért
e könyv szerzésénél köszönjük:
Körmendy Kingának tanácsokért
Kálminak (Schwendtner Tibor) és Deák Ágnesnak (nem rokon!) a fordítás korrekturájáért
Lőke Andrásnak infrastrukturális szolgáltatásokért
Deák Máriának és Deák Tamásnak (igen rokon!) egyéb szolgáltatásokért
(Sajnos, a könyv előállításánál előforduló nehézségek miatt ez az oldal kimaradt a nyomtatott változatból.)
______________________________________________________________
1. A magyar mágnás és a görög kereskedő
Széchenyi István (1791 Bécs –
1860 Döbling, Bécs mellett) és Sina György (1783
Niš – 1856 Bécs) személyében két
– származását és érdekvilágát
illetően – nagyon különböző ember kötött
szövetséget. Az egyik egy hanyatló, a másik
egy föltörekvő társadalmi osztály tagja volt.
Ezt a tényt Széchenyi számos alkalommal szóvá
is tette, amikor keserűséggel és féltékenyen
újra és újra megjegyezte, hogy ez a felkapaszkodott
a gazdagság és előkelőség olyan jelképeivel
vette magát körül, amelyek néhány évtizeddel
ezelőtt még a nemesség kizárólagos kiváltságait
képezték: „[…] a hídudvar teljesen földíszítve
– Sina György báró! Tiszteletére!”
„Sina jön az Árpáddal. 21 díszlövéssel
fogadják.” „Podiebradnál a pompás vadászok
és erdészek kezet csókolnak Sinának.”
Sokféle számítás volt döntő befolyással
viszonyukra, de nem hiányzott abból a szenvedély
sem. Széchenyi egyszer így jellemezte viszonyát Sinához:
„Én Sina embere vagyok. Hozzá nemcsak tiszta meggyőződésem
csatol, miszerint ő ceteris paribus a legalkalmasabb vállalkozó,
s tőle hazánk anyagi kifejtésében a legtöbbet
várhatunk, de egyenesen a becsület is köt. Ez utóbbit
magyaráznom kell. Ha én nem vagyok, Sina semmiben nem vállalkozik
hazánkban. Én bírtam őt arra, hogy nyugalmából
kilépjen, stb. stb. Illő volna-e tehát, s a becsülettel
megegyező-e, ha én őt most, midőn kígyót-békát
kiáltanak rá, nem pártolnám?” Kapcsolata
Sinával többször keltett gyanút Széchenyi
ellenségei részéről, ami nagyon kellemetlenül
érintette őt: „Azt mondják, eladtam magamat Önnek,
hogy alaposan meggazdagodjak […]” Más magyar nemesek
azzal sértegették, hogy ő talán Sina „kémje”
, hiszen ennek pozsonyi házában is lakik […] Széchenyi
dúlt-fúlt haragjában: „A férgek megőrlenek!
Mintha hagynám magamat megvesztegetni!” Újra s újra
ismételte: „Valóban nem voltam és soha nem leszek
Sina bolondja, vagy lekötelezettje […]”
Széchenyinek személyes oka lehetett arra, hogy vállalkozóként
éppen Sinát szemelte ki magának. Sina nem volt zsidó,
mint a Monarchia többi fontos bankára és kereskedője.
Választását befolyásolhatta az a tény
is, hogy Sinának Magyarországon már akkor is voltak
számottevő birtokai és üzleti érdekeltségei
– például a dohánykereskedelem és hitelműveletei
révén –, ezért Széchenyi joggal feltételezhette,
hogy Sinának Magyarország fejlődése inkább
szívügye lehetne, mint a többi nagy bécsi bankárnak.
Továbbá összekötötte őket a bécs–győri
vasút is, amit Sina 1836 eleje óta szorgalmazott, s ami
elejétől fogva Széchenyinek is ínyére
volt. A DGT révén, amiben mindketten részvényesek
voltak, már a 30-as évek elején szorosabb kapcsolatba
kerültek egymással, és Sina 1830-ban Széchenyinek
egy újvidéki kereskedőt mint értékes
tanácsadót ajánlott a Vaskapunál ez idő
tájt esedékes szabályozási munkálatokra.
1833-ban Széchenyi személyes bankárának választotta
Sinát, és azóta főleg e bankházon keresztül
bonyolította külföldi megrendeléseit és
számlakiegyenlítéseit, miként az levelezéséből
kiderül.
Sina Széchenyihez intézett első fennmaradt leveleiben
– 1833- és 1834-ből , valamint 1836. áprilisából
– a hídról nem tesz említést. Folyószámlamérlegekről
és Széchenyi számlájára történt
külföldi bevásárlásokról esik szó
bennük, egyik 1836-os levélben pedig már a magyarországi
vasútépítésről. Széchenyi arra
kérte Sinát, hogy vegyen részt a pozsonyi országgyűlésben,
és jelenlétével kedvezően befolyásolja
a vasútépítés jogi alapjait érintő
törvényhozást. Sina visszautasította ezt a kérést:
„Annál kevésbé bátorkodom azt hinni,
hogy szavazatom és jelenlétem Pozsonyban a vasutak kérdésének
megvitatásánál döntő lehetne, mivel […]
nem vagyok tudatában befolyásom azon hatalmának,
mellyel a tanácskozásokra ebben a tekintetben döntő
hatást gyakorolhatnék.” Ezzel a válasszal a
kettejük közötti „munkamegosztás” egyik
mozzanata is kirajzolódott: Sina ettől kezdve sohasem hagyta,
hogy Magyarország politikai frakcióharcaiba belerángassák,
és csak nagyon ritkán volt hajlandó az országgyűlés
előtt fellépni.
A Sina György személyére vonatkozó
kortársi vélemények meglehetősen egyértelműek:
„Sina György, ámbár a leggazdagabb magánszemélyek
egyike, egész fukarságig vitte a takarékosságot,
más szenvedély, mint a pénzszerzés szenvedélye,
nem uralkodott benne.” „A vagyonszerzés nem jelentett
neki sem célt, sem eszközt; hanem az életfeltétele,
életeleme volt.” „Ennek az embernek a fukarsága
közszájon forgott […] a kérelmezőket gyakran
szokta a saját fia majdani nagyobb bőkezűségére
utasítani.” Ezeket a megfigyeléseket Széchenyi
is megerősíthette: „A báró, aki nagyon
takarékos […]” „Azzal érvelhet, hogy Ön
a társaság javára minden olyan fizetséget
igyekezett megtakarítani, amit a bizottság tagjainak meg
kellett volna kapnia. Igazán dicséretre méltó!”
„Tudom jól, hogy a báró szívesen alkudozik.”
„The baron who likes to do things well but rather inclines toward
the cheap […]” „Amennyiben azt a báró küldi
el, úgy minden bizonnyal a lehet legkésőbben indul
el, hogy éppenséggel bécsi értékben
11 Ft és 39 krajcárt megtakarítson.” „Gyalázatosan
drága számlákat állít ki […] igazán
smucig ember.” Széchenyi egy évtizedig kemény
harcot folytatott Sinával, hogy az általa szükségesnek
tartott kifizetéseket kipréselje belőle. Ha Sina önszántából
ajándékot adott, akkor nagyon választékosan
járt el: Széchenyinek 1848-ban küldött egy
szabadjegyet a Gloggnitzi Vasútra. Széchenyi udvariasan
megköszönte.
Széchenyit, akit az a szilárd meggyőződés
vezérelt, hogy Magyarország sorsát maga a Mindenható
bízta rá – „Ő [Metternich] a császártól
kapta a hatalmat Magyarország felett, én az Istentől!”
– egyben vonzotta is és taszította is Sina, aki más
irányelvet nem ismert, mint saját üzleti érdekét.
A párizsi márciusi forradalom kitörése alkalmával
Széchenyi feltette magában a kérdést: „Származhat
ebből magyar hazámnak valami haszna?” és még
ezt megelőzően zárójelben megjegyezte: „Ugyanígy
óhatatlanul felteszi magában a kérdést a báró:
»Lesz belőle hasznom?«” Sina Magyarországhoz
való viszonyulásától Széchenyi biztosan
nem volt elragadtatva: „Ó, bárcsak semmit se vásároltam
volna ebben a hottentotta országban! Csupán csalás!”
A számításnak és kiszámíthatóságnak
a momentumát azonban becsülte is Széchenyi Sinában,
hiszen az jótékonyan megkülönböztette Széchenyi
nemes honfitársainak hangulat diktálta és következetlen
cselekvésmódjától, tehát azoktól
az emberektől, akik a reformkori Magyarországon a politikai
életet meghatározták. Habár Sina gyakran iszonyatos
dühbe hozta Széchenyit, ez akkor is tudta, hogy megbízhat
benne. Sinához való viszonyát ennek következtében
az érzelmek hideg-meleg fürdője kísérte.
Egyrészt: „Ön az egyenes szálfa a girbegurbák
között” , „sas” , „végre Ön
a gondviselés embere” , „és nem Ön lenne
az, Ön egyedül, akire én építek” ,
másrészt: „Ön egy kegyeletlen ember!” , „Már
14 napja várok a förtelmes báróra! Nem jön
[…]” , „ Végre is vannak emberek, kiken nem lehet
segíteni” , stb.
Ha Sinának nem volt Széchenyire ideje, mert „fontos
és sürgős üzleti ügyek” teljesen lekötötték,
sőt ha megvárakoztatta vagy ha fontos megbeszélések
miatt Bécsbe hívta, Széchenyit gyakran kétségbe
ejtette: „Sina (még mindig) nem jön! Időzavarban
vagyok!” , „Meghív […] s vidéken marad! Úgy
tűnik, az életemet, a boldogságomat zálogosítottam
el […] Rövidesen az egész elveszik!”
Széchenyi kezdeményezésére
vezethető tehát vissza, hogy Sina egyáltalán
Magyarországon vállalkozásba bocsátkozott.
Mi indította erre? Ami üzleti számításait
illeti, azt a „Részvénytársaságok”
c. fejezetben tárgyaljuk. A másik momentum személyes
vonatkozású, Széchenyi kifejezésével
élve: őnélküle Sina sohasem fogott volna vállalkozásba
Magyarországon, vagy legalább is nem ebben a formában.
Azt, hogy miként gondolkodott ő Széchenyiről,
csak sejteni lehet: üzletemberek általában nem vezetnek
naplót, és a szentimentalizmus is távol áll
tőlük. Ismétlődő fogadkozását:
„Nagyon-nagyon örülök annak, hogy rövidesen személyesen
is kifejezhetem Ön iránti tiszteletemet […]” nem
szabad túlértékelni: hasonlót írt ő
pár évvel korábban az egyik Batthyány grófnak
is, akivel feltétlenül „egy üzletet” akart
„kötni”. Úgy tűnik, ez csupán udvarias
formula volt olyan személyekkel szemben, akik számára
fokozott mértékben voltak fontosak. Azon ember részéről,
aki csak egyetlen egy szenvedélyt ismert, komolyabban veendő
érzelemnyilvánításnak kell tekintenünk,
amikor 1839-ben átengedte pozsonyi házát Széchenyinek
„az országgyűlés idejére”. „A
továbbiakat illetőleg könnyen megegyezhetünk, mivel
számomra Ön annál értékesebb és
tiszteltebb barát, sem hogy Öntől a szállás
használatáért bérleti díjat fogadjak
el.” (Kiemelés a szerzőktől.) Mindazonáltal
Széchenyit egyszer, amikor az a híd ügyből ki
akart szállni, „nagy csibésznek” nevezte, máskor
meg azt vallotta, hogy „Széchenyi mindenre rábír.”
Sinánál biztosan szerepet játszott az a körülmény
is, hogy kellemes volt arra gondolnia, hogy a híddal emléket
állít magának, és nemcsak gazdag emberként,
hanem Magyarország jótevőjeként vonulhat be
a történelembe. A Lánchíd részvényein
ez állt: „Alapítá br. Sina György”,
ami Széchenyiben aggodalmat keltett, hogy esetleg Sinát
és nem őt fogja az utókor a Lánchíd kezdeményezőjének
tekinteni. Ez a gond alaptalan volt, amint azt ma tudjuk: a hidat Széchenyi
és nem a vállalkozó nevével kötötték
és kötik össze.
Széchenyi egyik taktikája az volt, hogy Sinának hízelgett,
és olyan tulajdonságokat valamint nemes felbuzdulásokat
tulajdonított neki, amilyenekkel Sina egyáltalán
nem rendelkezett: „Az Ön ismert részvétele a közhasznú
rendezvényeken …” „Tierney Clark valamennyi levelében
dicséri az Ön bőkezűségét […]”
, „hogy Ön a megszokott készséggel minden közhasznú
törekvésért […]” stb. Ezzel biztosan elérte
a kívánt hatást.
A kettőjük közötti érintkezésben
érdekes szempont a türelem, amellyel a bankár a gróf
gyakran sértő érzelmi kitöréseire reagált:
Széchenyi például 1839-ben egy sor levélben
szemére veti, hogy a belé helyezett reményeiben csalatkozott:
az ő (Sina) „rózsaszínt mutató világa”
becsapta őt, semmi sincs „rendszerezve”, hanem csak „alkalmakra
szóló improvizáció”, az ember nem tudja,
hogy „ki a szakács és ki a pincér”. „Ön
nem hallgatott rám […] Egészen más véleményen
vagyunk! Ön könnyűnek tartja az ügy megvalósítását,
én nagyon nehéznek […], ezért félek,
nem tudunk kéz a kézben menni, […] Ön vagy én,
valamelyikünk el fogja veszíteni a türelmét”
[…] „az egészet úgy vezetik, akár egy török
csatát” , egyszóval úgy érezte, Sina
mindent őrá hagy, takarékoskodik, és egyáltalán
nem törődik a vállalkozással. Alig sikerült
„szerencsésen elkerülnünk Charybdis-t”, máris
„nyílegyenesen és duzzadó vitorlákkal
száguldunk Scylla felé.” Sinának titkos tervei
vannak, melyeket vele „nem akar közölni”, „hogy
Ön engem félreállíthasson.” Ha a vállalkozás
(Lánchíd) nélküle valósul meg, úgy
is jó neki, ha azonban Sina tervszerűtlensége miatt
a híd meghiúsul, az már baj volna. Sina „felejtse
el végre egyszer a sok egyéb üzleti ügyét”
, és készítsen egy rendes csatatervet. Sina egy hosszú
levélben kissé sértődötten válaszolt,
hogy éppen a nehézségek miatt „kétszeresen
óvatosan nyúl a dologhoz”, nem ő lát mindent
rózsaszínben, hanem Széchenyi lát „túl
feketén”, a gyanú, hogy Széchenyit mellőzni
akarná, annál „fájdalmasabban érinti”,
mivel az ő tanácsát, a dolgokba való „betekintését
és […] részvételét” soha egy pillanatig
sem akarta nélkülözni. Széchenyi egy másik
kétségbeesett kitörésére pedig biztosítva
őt így válaszolt: „Becses írására
és rosszkedvére, ami levelének minden sorából
sugárzik, mi mást mondhatok, mint hogy én is elég
szomorú és bosszús […] vagyok és addig
nem tudok nevetni és örülni, amíg a híd
végre teljesen el nem készül.”
Széchenyi feljegyzései szerint kettejük
együttlétét gyakran a kedélyek összecsapása
jellemezte: „Sinával sokat és kellemetlenül […]”
. „Végre Sinánál ebédeltem. Összevesztem
vele […]” „Sinánál eszem […] Mértéktelenül
vedelek.” „Sinához. Ó, milyen nehéz.”
„Sinánál. Előadom […] ő kellemetlen
képet vág.” Sinához […] 55.000 forintos
váltó […] miatt. Ellenkezik, aztán »nagyvonalúan«
kifizeti.”
Azt, hogy milyen mértékben játszott szerepet a szenvedély
Széchenyinél, a közös tervekről való
megnyilatkozásai is világosan megmutatják. Ismételten
saját „gyermekeinek” nevezi azokat, Sina pedig kényszerűségből
az a partner volt, akivel ezeket a teremtményeket nemzette és
babusgatta: „Már megint egy nagyon kellemetlen görcsrohamom
volt […] és azt hiszem, hogy csupán azért, mert
hidunk még mindig nem akar világra jönni, és
nagyon félek egy magzatburok távozásától,
ami ezt a mi hidunkat kíséri.” „Mialatt ön
diadalmasan halad, én egy öreg, beteg asszony vagyok […]”
„Mióta »gyermekünk«, a híd, ablakom
alatt napról napra fejlődik, a májam is jobban érzi
magát.” „Milyen szép lenne, ha jó házasságban
elsőszülöttünket – tudniillik a hidat –
egy kisfiúval, a csatornával, kiegészítve
ünnepelnénk meg! Hurrá!” Együttműködésüknek
ily módon való értelmezése minden jel szerint
tetszett a bankárnak: „Hosszú vajúdás
után tegnap este végre szerencsésen lezajlott a szülés.”
– ezekkel a szavakkal értesítette partnerét
Sina arról, hogy a császár engedélyezte a
híd-szerződést.
A gróf úr egy másik jellemző vonása volt
az a szokás, hogy Sinát mindig elárasztotta megrendült
egészségi állapotának részletes leírásával,
miközben drámai megfogalmazásokkal sem takarékoskodott:
„Az Ön májbeteg, félig vak, de azért még
meg nem félemlített és pláne meg nem hajlított
barátja, Széchenyi.” „Ó, te jó Ég!
elég csak rágondolnom, máris szúr a májam.”
Még attól sem riadt vissza, hogy Sinát tegye saját
állapotáért felelőssé, és mindehhez
szinte fenyegetéseket is csatoljon: „Ha én ennek [a
belső düh] elfojtása folytán májgyulladást
kapok, ami nagyon valószínű, abban reménykedem,
hogy Ön majd saját költségén kezeltet engem.”
Sináról pedig, aki ez irányú megnyilatkozásaiban
inkább visszafogott volt – „az ön meggyötört”
és „már nem nagyon fiatal barátja” –,
azt feltételezte, hogy ő sohasem beteg, hanem „olyan
egészséggel rendelkezik, amelyet csak kevesek mondhatnak
a magukénak.”
Széchenyi hirtelen természetét, amely évtizedekig
mint végső megoldást latolgatta, majd végül
is választotta az öngyilkosságot, Sina elég
gyakran tapasztalhatta: „Ön pedig, barátom, ne gördítsen
elém akadályokat, mivel ebben az esetben valóban
nem marad más választásom, mint magamat fölakasztani
vagy Önt agyonlőni.” Sinában idővel nyilván
egy bizonyos megszokási effektus alakult ki Széchenyi efféle
megfogalmazásaival szemben, erre a levélre például
lapidáris tömörséggel így válaszolt:
„[…] hálásan köszönöm Önnek
a benne megfogalmazott információkat, és a jó
ügyre vonatkozóan remélem a legjobbakat, mivel az Ön
buzgalmába, az Ön körültekintésébe
és az Ön szerencséjébe feltétlen bizalmam
helyezem.” Néha mégis úgy tűnik, maga Sina
is közel állt ahhoz, hogy türelmét elveszítse:
„Mindennek kell, hogy legyen eleje és vége, […]
ezért én […] nem nyilatkozhatom úgy, hogy kívánságával
egyet tudok érteni.” Erre viszont Széchenyi azt jegyezte
fel naplójába, hogy Sina egy „kényeskedő
levelet” írt neki.
Minden különbözőség dacára kettejük
együttműködése több mint egy évtizedig
tartott, s annak csak Széchenyinek az emberi társadalomból
való csaknem teljes kivonulása vetett véget. Sina
számára a sokak által támadott gróf
egy egészen különös partner volt: Széchenyi
a politikai intrikák mestere volt, magyar nemes kortársainak
a gyengéit, hajlamait és vonzalmait ugyanolyan jól
ismerte, mint a pesti és budai polgárokét és
a bécsi politikusokét – a legvégső részletekig.
Sinának pontos utasításokat adott, mely intézmény,
mely testület, melyik személy előtt hogyan kell föllépnie,
milyen alapelveket kell előtérbe helyeznie, milyen ellentéteket
kell saját javára kihasználnia. Az egyik helyen a
hazafiúi hangvétellel, máshol a nyereségre
való kilátással lehetne valakit megnyerni, másutt
viszont a politikai ellenfél kikapcsolására bevált
eszközként Sinának a saját érdekre való
hivatkozást kellene bevetnie. Sinának számos, a nádorhoz
vagy a Helytartótanácshoz benyújtott beadványát
Széchenyi maga fogalmazta meg, és Sinának csak alá
kellett írnia. Más alkalommal Széchenyi összehangolt
akciókat tervezett meg, amikor is egyrészt Sinának
egyik-másik adósát vagy valamely bécsi politikust,
másrészt Széchenyinek egykori katonatársait
vagy ifjúkori barátait vagy rokonait – »mi, mint
magyarok, nemesek, hazafiak« jeligével – egy-egy fontos
kérdésben megdolgozták. Ha sikerült nekik egy
ilyen ügyesen kidolgozott sakkhúzás – az egykori
huszárkapitány megfogalmazásával „csata”
–, lopva örvendeztek: „Nagyon elevenen tudom elképzelni,
hogy az Ön által a jó ügyben aratott győzelem
okozta örömében Szitányinak és csatlósának
megnyúlt képe milyen komikus benyomást tehetett Önre,
és szívből kívánom, hogy a nevetéstől
való rekeszizommegrázkódás az Ön májának
gyógyulása érdekében minél előbb
megismétlődjön.”
Sina tehát az ő „jó ügyét” Széchenyi
kezében a legjobb helyen tudta, mivel tisztában volt azzal,
hogy részéről sem megcsalatástól, sem
pedig hirtelen hátat fordítástól nem kell
tartania, hiszen Széchenyit nem üzleti, hanem nemzeti-politikai
célok vezérelték. Az a ritka eset állt itt
tehát elő, hogy kettejük egyetértésének és együttműködésének alapját
éppen az érdekek különbözősége képezte.
A forradalom előtt uralkodó politikai zűrzavarban
Széchenyi és a bankár közötti feszültségek
mindenesetre megnőttek. „Tudom, a báró haragudni
fog rám […] Nekem ez mindegy: 7%-kal segíti a Soproni
Vasutat […] az ügy számára fontos volt, hogy gyűlölt
személyének az érdeke figyelmen kívül
maradt […] így legalább senki sem hiszi többé,
hogy függök tőle.” Bizalmasát és egyben
munkatársát a minisztériumban, Kovács Lajost
utasította Széchenyi, hogy a Tisza szabályozására
rendelt pénzt – mely a Sina és Rothschild bankházak
által nyújtott hitelből származott –, másra,
mégpedig a már fizetésképtelen pesti vállalkozásokra
fordítsa. (Kovács ezt azonban, a későbbi elszámolások
szerint, nem tette meg.) Széchenyi ezt írta Sinához:
„Ön, akinek Magyarországon sok birtoka van, ugyancsak
érdekeltnek találhatja magát abban, hogy a most alakított
kormány lépéseit és irányzatait lehetőségei
szerint támogassa.” Sina – mint a Bécsi Nemzeti
Bank igazgatója – közölte vele, hogy a bécsi
kormány az ő közbenjárására egy
millió forint hitelt bocsátott Magyarország rendelkezésére;
és ennek fejében arra kéri Széchenyit, hogy
akadályozza meg Magyarországon a fizetéseknek ezüst
pénzben való kifizetését, mivel a Nemzeti
Bank ezüstkészlete elenyészőben van. Széchenyi
Sinát filozófiai eszmefuttatásokkal látta
el: „Rossz időket élünk. Talán azonban majd
jobbra fordulnak. Addig azonban az erősebb természetű
emberek, mint amilyen Ön, kötelessége, hogy harcba szálljanak
a viharral és a hullámveréssel, és a világ
megmenekül.” Eközben éppen az ellenkezőjét
tette annak, mint amire Sina kérte: ostromolta a magyar pénzügyminisztériumot,
hogy a Tisza-szabályozásnál alkalmazott munkások
bérének kifizetésekor ezüstpénzzel rukkoljanak
ki. 1848 júniusában írta az utolsó fennmaradt
levelet Sinához, amelyben tudomásul vette, hogy Sina és
Rothschild „egyelőre […] a fennálló idő-
és a pénzviszonyok miatt „ a Tisza-szabályozó
Társaságnak szánt hitelt befagyasztották.
Széchenyi kísérletet tett még Sina meggyőzésére,
hogy „az új törvényes rend Magyarországon
napról napra jobban megszilárdul”, és azon reményét
fejezte ki, hogy ezért Sina és Rothschild „meg tudják
és meg akarják találni az eszközt arra, hogy
a […] pénzügylet a Tisza-szabályozó Társasággal
tovább folytatódjék.”
A híd utolsó láncának felhúzásánál
1848 júliusában – az effajta manővereknél
gyakori – baleset történt: a csigasor egyik eleme elszakadt,
és a lánc arra a csónakra zuhant, amelyben Széchenyi
ült, így az felborult, és Széchenyinek a partra
úszva kellett életét mentenie. Egy 57 éves
ember számára ez nem csekélység. Egészsége
az örökös sirámok ellenére nagyon erős
lehetett: semmi baja sem esett. Kedélyállapotát azonban
már számos csapás érte, és ezt a –
a hídépítésre nézve jelentéktelen
– technikai malőrt úgy értelmezte, mint a gondviselés
intő jelét, melyben Magyarország jövőjére
vonatkozó jövendölés bújik meg: „Így
fog ez velünk is menni, 11 óráig fényesen fog
sikerülni minden, s midőn megbizakodásunk nagyra nőtt,
a 12-ik órában törik össze minden.”
Az az elkeseredés, mely Széchenyiben a végzetes 1848. évben Sinával kapcsolatosan nőttön-nőtt, amikor a várt támogatást nem kapta meg tőle, végül is abból a tudatból származott, hogy ő az önző görögöt egy évtizedig Magyarország modernizálásának nagyvonalú terveinél legfontosabb szövetségesének tekintette. „Ragaszkodásomat Önhöz és hazám igazi javához” , miként egyszer fogalmazott, nem egészen jogtalanul táplálta: „Ön, tisztelt barátom, ismeri az én elveimet, és hogy eddig még valamennyi vállalkozásomat, amit elkezdtem, az akadályokkal nem törődve keresztülvittem, ezért biztosan ebben sem maradok el” , erősítgette neki egyszer Sina, hogy Széchenyi aggodalmát eloszlassa. Széchenyi István 1848 után már nem lépett Magyarország földjére, és 1860-ban az általa gyűlölt szülővárosa közelében halt meg; „az ő” hídját, melyet ő maga készen sohasem látott, 1849-ben Sina György nyitotta meg, és ő gondoskodott arról is, hogy a győri vasútvonalat végül mégis megépítették, és átadták a forgalomnak– halála előtt fél évvel, 1855 decemberében.
************************************************************
Utószó
Magyarország 1840 és 2004: A mobilitás és
annak ára
Látva a látszólag határtalan
mobilitást és kommunikációt, amit ma tapasztalunk,
helyénvaló utalni arra, hogy mindez sokáig másképp
volt.
Hajdan a nagyobb vagy még a kisebb utazások
is egészen szokatlan dolgok voltak, és csak kevés
ember vállalkozott rájuk. A fejedelmek és
tisztségviselőik azért utaztak, hogy diplomáciai
kapcsolataikat ápolják, avagy éppen seregük
élén hatoltak be idegen országokba. A kereskedők meglehetősen sokat utaztak, hiszen abból éltek,
hogy az árut ott vásárolták fel, ahol az bővében
volt, és oda vitték, ahol szűkölködtek benne.
Végül utaztak az egyházi hierarchia tagjai,
hogy zsinatokon vegyenek részt, eretnekeket ítéljenek
el, vagy Isten igéjét hirdessék a pogányoknak.
Természetesen akadt még néhány különc
is, aki kíváncsiságból nagyobb helyváltoztatásokra
vállalkozott, ezek azután ámuló kortársaiknak
beszámoltak az idegen országokról, hacsak még
előtte az útonállók el nem tették őket
láb alól.
Az emberiség nagyobb része ősi életterét
sohasem hagyta el, legfeljebb egyszer eljutott a legközelebbi városba
vagy rendszeresen fölkereste a legközelebbi piacot. Ha valaki
egy faluból vagy egy kisvárosból az ország
másik részébe, még inkább külföldre
elvetődött, egészen szokatlannak számított.
Miért is vettek volna magukra költségeket és
fáradságot, hogy máshova eljussanak? Ott, ahol éltek,
ott dolgoztak, ott házasodtak, ott születtek a gyermekeik
és végre ott, a helyi temetőben kötöttek
ki. Mindennapi szükségleteiket kielégítette
közvetlen környékük, és más szükségletet
nem ismertek.
A jó utak, egyáltalán az utak a népvándorlás
óta Európa szerte ritkaságszámba mentek. Egyedül
a kereskedők voltak azok, akik a jó utakat megbecsülték,
helyzetük viszont nem engedte, hogy megépítésükről
és fenntartásukról gondoskodhassanak. Az uralkodók
nem voltak érdekeltek abban, hogy jó útjaik legyenek,
melyeken adott esetben túl gyorsan törhettek rájuk
a mindenütt jelenlévő ellenséges seregek. Csak
amikor az államférfiak és azok tanácsadói
figyelmüket a kereskedelem fejlesztésére, mint a
kincstár feltöltésének lehetséges eszközére fordították, került érdeklődésük
középpontjába a közlekedés. Utakat és
vízi utakat építettek, illetve hoztak rendbe, mind
a saját tartományaik megközelíthetősége,
mind pedig a külfölddel való összeköttetés
érdekében. Ausztriában a 18. század vége
felé Bécsújhelytől Bécsig csatornát
építettek. Úgy tervezték, hogy később
déli irányban folytatják, de ez nem történt
meg. Egy másikat, a Béga-csatornát, a Bánátban
építették vízi út gyanánt és
a mocsarak lecsapolására. A két példában
van egy közös mozzanat: ezen építkezéseknél
a kezdeményezést, a szervezést és a költségeket
az állam viselte, a magánszemélyeknek semmilyen vagy
csak csekély része volt benne. A Lujza utat Horvátországban
a Fiume feletti Dinári hegységen át egy magán
társaság kezdeményezte és szervezte ugyan,
de építését nagyobb részt feltehetően
a kincstár pénzelte.
Néhány évtizeddel később az osztrák
kereskedőosztálynak ezek a minden tekintetben kicsire méretezett
szállítási könnyítések elégtelennek
bizonyultak, miként azt ebben a könyvben meg is mutattuk,
és képviselői azon fáradoztak, hogy a közlekedési
utakat megjavítsák.
Mindezek a vállalkozások a kereskedelem előmozdítását szolgálták, mind az áruszállítás,
mind pedig a kereskedelmet űző személyek utazását
illetően.
Ehhez társult egy további igény
a közlekedési összeköttetések iránt,
amely az államigazgatás jellegéből és
a vele kapcsolatos egyre burjánzóbb bürokráciából
adódott. Minél jobban beavatkozott az állam az alattvalók
életének minden területébe, és minél
jobban nőtt a vágy a szabályozásra és
ellenőrzésre, annál élénkebb lett a Monarchia
hivatalai és hatóságai közötti levelezés,
és ezzel az államigazgatás részéről
megélénkült az érdeklődés a megbízható,
gyors és az egész országot behálózó
közlekedés iránt. Azért az államigazgatásnak
a vasúti és hajózási magán társaságokkal
kötött koncessziós szerződéseiben a postai
küldemények továbbítása fontos helyet
foglalt el.
Az államszervezet irányítóinak számításaiban
a közlekedési összeköttetéseket illető
effajta békés társadalmi érdeke mellett helyet
kapott egy mindig betervezett rendkívüli eset: háborúban részint előnyös, ha egy hadi gépezet gyorsan tudja
mozgatni saját csapatait az ellenséges ország irányában.
Másrészt viszont természetesen hátrányos,
ha az ő szállítóeszközeit a bevonuló
ellenség használhatja, hogy csapatait az ország belsejébe
juttassa. (Ezen utóbbinak a megakadályozása végett
építette vasútvonalait Oroszország más
nyomtávolsággal, mint ahogy az Európa többi
országában szokásos volt.)
Végül Ausztriában eredetileg valószínűleg
egyáltalán nem terveztek be egy esetleges forradalmat, tehát
belső zavargásokat, az 1848-as és 1849-es években
pedig hasznosnak illetve hátrányosnak bizonyult, hogy létezett
ugyan egy vasúti hálózat, de ez nem volt teljes:
Nehéz volt – magától értetődően
nemcsak a közlekedési eszközök hiánya következtében
–, minden tűzfészekhez gyorsan katonákat eljuttatni.
Akkor az utak és vasutak az ország ellenőrzésének
és hatalommal való rendfenntartásnak szükséges
elemeivé váltak.
Hogy azonban a fogyasztókról se feledkezzünk
meg: A 19. században a tehetősebb társadalmi rétegek
körében tért hódított az utazási
kedv. Elutaztak, hogy magasabb képzésben részesüljenek,
idegen szokásokat és kulturális vívmányokat
ismerjenek meg. Ez idő tájt megjelenik a természet
szépségének a fölfedezése, mint az
élvezet tárgya: hegyek, folyók és völgyek
hirtelen nem csupán stratégiai akadályok vagy előnyök
a katonai kalkulációkban vagy a mezőgazdasági
művelésben, hanem mint a felüdülés tárgyait
keresik fel és csodálják meg őket. Ezen túlmenően
a gőzhajózás és a vasút hőskorában
már maga az utazás is érdekes élmény
volt, amelyre egy derék városi polgár vagy parasztember
már áldozott valamit. Saját szemükkel akarták
ellenőrizni, vajon az új divatú ördöngös
szerkezet egyáltalán működik-e vagy talán
mindjárt az elején szétesik, majd aztán lehetett
otthon a csodálkozó községbeliek előtt
kalandjukról mesélni.
A manufaktúrák és az ipari üzemek
létrejöttével és elterjedésével
megjelenik végül az igény a munkaerő mobilitására is. Míg az iparosodás kezdetén a gyárosok
az ügyes, specializált munkásokat keresték,
addig később már kizárólagosan a munkaerő
olcsósága érdekli a vállalkozót. Az
iparvidékek jó közlekedési hálózattal
akarnak rendelkezni, hogy a munkaerő odaözönlését
semmilyen komoly akadály ne gátolja. És ha a hazai
területeket a potenciális munkaerőtől már
megtisztították, mert a falvakból való elvándorlás
a vidéket már elnéptelenítette, kínálja
magát a külföld, mint egy tározó, és
államközi szerződésekkel sok kormány szívesen
adta beleegyezését lakosságának alkalmazásához
külföldi futószalagoknál, íróasztaloknál
és számítógépeknél.
A csaknem korlátlan munkaerő-áramlásra a vállalkozók
nem azért fektetnek súlyt, mert különben attól
kellene tartaniuk, hogy munkaerő hiány miatt egyik vagy másik
gépet le kellene állítani. A munkahelyek teljes betöltésére
a környék népessége a legtöbb esetben elegendő
lenne. A „munkáltató” szempontjából
azonban – akit a szó szoros értelmében úgy
állítanak be, mint a munkás jótevőjét,
aki ellátja a szegényt munkával, valójában
pedig azért „teremt” neki munkahelyet, mert ebből
húz hasznot, és így találóbb lenne
őt „munkabeszívónak” hívni –,
az a fontos, hogy a munkaerőt illetően korlátlan lehetőségekkel rendelkezzen, melyekből ő igényei szerint válogathat,
és amire olcsóbban tud szert tenni a többi sorban állókra
való utalással. Éppen ma, a növekvő munkanélküliség
idején, az európai államok arra törekszenek,
hogy a munkaerő mobilitását a munkavállalás
bizonyos korlátozásainak leépítése
által tovább növeljék, azaz: még általánosabbá
tegyék a vállalkozók hozzáférését
más országok munkásságához. Ez csak
látszatra mond ellent a munkanélküliség és
bevándorlás leküzdéséről hangoztatott
nyilatkozatoknak, melyek az EU-államok különböző
miniszterei rendszeres találkozóikon elhangzanak: „válság
elleni intézkedések” és „a honi ipart védő
politika” semmi más, mint a tőke kiszolgálása,
aminek a mobilitás elősegítése szerves
része, hiszen a munkaerő olcsóbbá tevését
jelenti. Minél több a munkanélküli, annál
kevésbé támadnak olyan igények, amelyeket
a munkások a munkáltatókkal szemben támaszthatnak:
„A munkásosztály foglalkoztatott részének
túlmunkája megduzzasztja a tartalékok sorait, miközben
az a megnövekedett nyomás viszont, amelyet az utóbbiak
konkurenciájukkal a foglalkoztatottakra gyakorolnak, ezeket túlmunkára
és a tőke parancsai előtti behódolásra
kényszeríti.” (Marx, A tőke, 595. o.)
Hogy miként ér el a munkaerő az alkalmazójához,
ugyancsak az ő saját problémája: Az emberek
elköltözhetnek és ezzel a bérbeadók és
ingatlankereskedők üzletét fellendítik. Vagy a
naponkénti hosszabb utazást választják. Az,
hogy a munkások Alsó-Ausztria északi részéből
vagy Dél-Burgenlandból reggel öt órakor útra
kelnek, hogy hét-nyolc óra tájban munkahelyükre
megérkezzenek, már régtől a munkásélet
bevett gyakorlatához tartozik. Magyarországon sokáig
az volt a gyakorlat, hogy a szocialista állam az ipart a vidékre
telepítette, oda, ahol az igénybe veendő munkaerő
élt. Mára a legtöbb vidéki gyárat bezárták,
és Magyarországon is megszokottá vált, hogy
az emberek saját költségükre és fáradtságukra
utaznak a munkahelyre és nem fordítva.
Amikor Sina György a Lánchíd jövendő
jövedelméről kalkulációját készítette,
a meglévő hajóhíd forgalmát vette alapul.
Számításaiban a legfontosabb adatok a vásárnapok nagy forgalma, azaz a hetivásárok és a Pesten negyedévenként
megtartott nagy vásárok képezték. A személyforgalom
növekedésére épített, az áruforgalomtól
kevesebbet várt. Számításait arra alapozta,
hogy monopóliuma volt a Pest és Buda közötti
átkelésre. Ez idő tájt kevésbé
nyomtak a latba az olyan emberek, akik a hidat munkahelyük megközelítéséhez
használták: főként parasztemberekkel számolt,
akik a piacra gyalogszerrel vagy szekérrel feljöttek, kereskedőkkel,
Pest és Buda hivatalnokaival és olyanokkal, akik az egyik
vagy másik várost felkeresték, hogy szórakozzanak
vagy valakit meglátogassanak.
Mi történne, ha ma a Lánchídon
ismét vámot szednének? A híd forgalma hirtelen
visszaesne, nem lenne dugó az Alagútban – de megnőne
a torlódás a többi hídon. Budapesten az autóközlekedés
még jobban akadozna, a budapesti levegő szennyezése
még nagyobb lenne, szinte valamennyi, a közlekedésben
részt vevőnek több időre lenne szüksége.
Csak politikusok és üzletemberek, talán turisták
is közlekednének a Lánchídon, és a vámbevétel
inkább szerénynek bizonyulna. És két fajta
híd lenne Budapesten: egy a gazdagoknak, a többi a szegényeknek.
A gondolat abszurdnak tűnik, mivel senkinek se jutna eszébe
ma bármelyik budapesti hídon vámot szedni. Ugyanígy
abszurdnak tűnt volna azonban tíz, tizenöt évvel
ezelőtt Magyarországon valamelyik úton vámot
fizetni, a magyar politikusok időközben mégis úgy
döntöttek, hogy az úthálózat szükséges
kiépítésére való hivatkozással
autópályadíjat szednek. Itt is két lehetőség
közül választhat az út használója:
vagy letér az országútra, és beletörődik
a hosszabb utazási időbe, ami egy ingázónál,
tehát egy olyan valakinél, aki naponta ezen a szakaszon
jár munkába, fájdalmas időveszteséggel
jár; vagy pedig fizet, hogy a lehető legrövidebb utat
használhassa. Keresetének vagy fizetésének
egy részét tehát arra fordítja, hogy munkaerejét
annak rendeltetési helyére eljuttassa.
A nagyobb forgalmat, különösen nyáron, ami bizonyára
az autópálya-kezelő társaságok számításaiba
beépült, kik okozzák elsősorban? Ismét
csak olyan emberek, akik szabadságukat arra használják,
hogy hazájukban családjukat meglátogassák,
mert a kereseti lehetőségek kényszere onnét
– Törökországból, a Balkánról
és időközben Magyarországról is –
elvitte, és a tőke központjaiba hajtotta őket.
„Közteherviselés” volt az, amit Széchenyi követelt, amikor a kötelező hídvám-törvényért harcolt, és azt Magyarországon az általános adóztatás kezdetének tekintette. Ma is szívesen használják ezt a fogalmat sok pátosszal, amikor újabb adót vezetnek be, a fekete munka ellen intézkednek vagy éppen egy autópályadíjat vetnek ki. Mekkora jelentésváltozáson ment át azóta ez a szó! Széchenyi azt akarta, hogy az ország gazdagjai is járuljanak hozzá, hogy Magyarországon a közlekedés, a kereskedés és ipar fellendüljön. Ma, másfél évszázaddal később, a nincstelenek vállára rakják ezeket a terheket, és alapvetően nekik kell megfizetniük, hogy kiszolgáltatottságuk még teljesebb legyen.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Deák Antal Andrással együtt: L’Harmattan Kiadó, Budapest 2005